HOME | DD

Description
Kieran gyomra egész reggel kényelmetlenül feszült, mint bálok előtt, amikor olyasmire kényszeríti az illendőség, amihez semmi kedve: össze kell szorítania a fogát, és meg kell jelennie, hiába sántít, hiába nem ért a társalgáshoz, hiába tart tőle a fél város; ott kell lennie, mert neve van, és mert a név kötelez.

Hasonló érzés bizsergette a bensőjét most is, de ez mégis valahogy más volt. A megmagyarázhatatlan feszültség két napja kísértette, és maga sem értette az okát.

Nem ez volt az első olyan eset, hogy Fabien házon kívül töltötte az éjszakát, sem az első, hogy mindezt szó nélkül tette. Amúgy sem számolt be az ügyes-bajos dolgairól, amióta megnősült, és ő ebbe régen beletörődött. De az egyáltalán nem vallott a fiúra, hogy elmulassza a kötelességeit.

Ha valamiért, hát ezért mindig is felnézett az unokaöccsére. Fabien sose tért nyugovóra, amíg át nem nézte a másnapi óratervet. Ha dolgozatot íratott, inkább virrasztott, de reggelre kijavította a papírokat mind egy szálig, és akkor is bement dolgozni, ha leverte a láz, vagy alig állt a lábán a betegségtől.

Tudta, hogy hiába koptatja második éve a katedrát az Akadémián. Még mindig bizonyítania kell. A legfiatalabb volt a tanárok között, egykorúnak tűnt a diákokkal. Összes tapasztalata kimerült pár évnyi nevelői munkában. Amikor a rektor alkalmazta, a tanári kar egyként hördült fel, sokan személyes sértésnek vették, hogy egy éretlen kölyökkel kell együtt dolgozniuk. Éppen ezért Fabien sose hagyott volna ki órát.

Pedig most pontosan ez történt. A saját fülével hallotta egy páciens házából hazafelé jövet, ahogy két diák arról beszélget, hogy Idaro professzor úr nem tartotta meg a reggeli óráját.

– Mi a fene történhetett? – motyogta Kieran.

A teája fölé hajolt. Az olajos gőz édes illata betöltötte az orrát.

Abban a pillanatban dörömbölés rázta meg a házfalat, de olyan erős, hogy nyitnia se kellett, kis híján kiszakadt az ajtó magától.

Kieran megugrott ültében. Nem számított látogatóra. Az ajtóhoz bicegett, és kitárta. A konyhába özönlő egyenruhások majdnem fellökték.

– Fésüljétek át a házat! – harsant a főkapitány hangja.

A férfi úgy instruálta az embereit, mintha a saját otthonában járna. Kieran rosszallóan mordult fel:

– Mégis mit képzelnek?!

A főkapitány odafordult hozzá, a hangjában nyoma sem volt tiszteletnek. A kérdése is parancsolt:

– Hol az unokaöccse?

– Fabien? Nem tudom. Napok óta nem láttam – felelt. – Talán bajba került?

Nem érkezett válasz, a férfi vizslató pillantása az emberei munkáját követte nyomon, de a tekintete valahogy erőtlennek és összeszedetlennek tűnt. Kieran csak most vette észre, milyen sápadt. Öntudatlanul is egyéb jelek után kezdett kutatni; a száraz bőr, kicserepesedett száj, a tompa szem arra utalt, hogy a közelmúltban komoly vérveszteség érhette. A tartása is – hiába igyekezett erőt vinni bele – balra dőlt, mintha nem merné megfeszíteni az oldalát.

Talán szúrt seb lehet – tűnődött magában, – bárki is gyógyította, nem szabadott volna még lábra állítania.

Az orvos gondolatait azonban hamarjában száműzték a valamikori katona észrevételei, ahogy tovább figyelte a főkapitány urat.

Mint egy élő útakadály – jegyezte meg magában. A férfi nem lépett be a lakásba, a csizmája egy centit sem mozdult a küszöbről. Úgy állt ott, mint a cövek, mintha odabetonozták volna. – Talán menekülőre számít?

Kieran ismerte ezt, vagy ezerszer osztották rá a barikád szerepét újonc katona korában. Állt lesben ablak alatt, kapu mögött, és küszöbön is éppen így. De amint kapitánnyá választották, többé nem vesztegette az idejét alantas hajtóvadászatokra. Ezt meghagyta az embereinek. Maga mindig csak hátulról instruált.

Ha a főkapitány most mégis lehúzta a kesztyűjét, és puszta kézzel nyúlt a mocsokhoz, annak nyilván megvolt az oka. Ez az ok pedig nem lehetett más, mint hogy személyesen akarta elkapni azt, akit üldözött.

– Azt hiszem – szólalt meg ismét a férfi –, Önnek nem kell magyaráznom, miféle bajba kerülhet, ha információt hallgat el a hatóság elől. Még egyszer megkérdem tehát, Glirien doktor úr… Van tudomása arról, hol lehet az unokaöccse?

Kieran balsejtelme valósággá érett.

– Szívesen elismétlem újra, hogy nem tudom. Elárulná végre, miért keresi?

A főkapitány ajka felfelé görbült.

– Az Ön unokaöccsét őrizetbe vettük.

– Micsoda? Miért?

– Alkímia volt a vád.

– A vád? – ismételte Kieran. A hangsúly alapján inkább indoknak tűnt, mint vádnak. – Fabien nem alkimista.

– Talán van néhány dolog, amit nem tud az unokaöccséről. Vagy Önt tévesztették meg, vagy azt kell feltételeznem, hogy Ön vezeti félre szándékosan a hatóságot.

A főkapitány szívélyesen mosolyodott el, annyi álságos kedvesség volt a hangjában, hogy Kierannak felfordult tőle a gyomra.

Az arcára fintort rajzoltak a gondolatai.

– Miféle vádaskodás ez? – sziszegte.

– Vádaskodás? Ugyan. Mindenesetre kötelességem figyelmeztetni, hogy az unokaöccse megszökött. Megvan rá az esély, hogy a napokban feltűnik errefelé. Ugye tisztában van vele, hogy a szökött gyilkosok bújtatása bűn?

– Most már gyilkos is? Ez egyre nevetségesebb.

– Én korántsem találom két kivégzés előtt álló rab, és négy remek emberem halálát ilyen szórakoztatónak – biccentette félre a fejét a férfi. Az arcjátéka éles ellentétben állt a szavaival, olyan sötét élvezet látszott a szemében, mintha egy színdarabot figyelne, ami éppen a kedve szerint alakul.

Kieran reflexből markolt rá a botja fejére.

– Fabien a légynek sem tudna ártani – jelentette ki.

– Akkor biztosan álmodtam, hogy hátba szúrt, és nyilván a felcser is csak képzelte, hogy el kellett látnia a sebet. Egészen ügyesen bánik a tőrrel a fiú. Nemdebár, doktor úr? Ha jól sejtem a kérdésben Önnek is van már tapasztalata. Milyen érdekes, hogy hasonló helyen sérültünk meg. Megkérdezhetem, minek köszönheti, hogy lesántult?

Kierant kiverte a víz.

A kérdés pontosan célba talált. A sebet, ami megbénította a bal lábát, Fabien okozta. Pontosabban az ő kezében volt a kés, de hibásnak mindig is magát tartotta a balesetért. Már amennyire balesetnek lehet nevezni az önvédelmet.

Itt sem lehetett másról szó. Tudta jól, hogy az unokaöccse csak akkor tenne ilyet, ha az életét védi, de bármilyen választ is adott volna, azzal csak Fabiennek árt.

Nyelt egyet.

– A személyes dolgaim nem tartoznak senkire – kapta el a tekintetét, és a nappalit felforgató katonák felé fordult. – Sokáig tart még ez a cirkusz?

– Nem, doktor úr, ahogy elnézem, már végeztek is – biccentett felé a férfi, majd hozzátette: – Megkérem, ha látná az unokaöccsét, értesítsen!

Kieran mosolyt erőltetett magára. Az orrnyerge felráncolódott.

– Természetesen.

– Mit kerestek itt a városőrök?

Mikor Cath belépett az ajtón, Kieran már a gondolataiba mélyedve ült az asztalnál. Próbálta megtalálni azokat a morzsákat a beszélgetésben, amik elvezettek az igazsághoz. Szilárdan hitt benne, hogy Fabien nem követett el semmit, de nem volt olyan naiv, hogy azt feltételezze, félreértés történt.

– Kieran?

– Hm?

A szőke lány csinos arcára aggodalom rajzolt halvány ráncot.

– Mit kerestek itt a városőrök? – ismételte.

– A férjedet.

Cath kezéből kiesett a kosár. A krumplik úgy gurultak szét, mint öklömnyi gyöngyszemek a szétszakadt nyakláncról. A rémülete már-már túlzónak tűnt. Kieran két szemöldöke közé gyanakvó barázda gyűrődött. Lehajolt ültében, felkapta az egyik krumpliszemet, ami fényes csizmájához koccant, és durván nyomta a lány kezébe.

– Ezek szerint sejted, miért kereshették?

– Honnan tudnám? – harapott az ajkába Cath, majd idegesen kérdezett vissza: – Nem árulták el?

– Nem mondtak semmit – hazudta a férfi –, csak azt, hogy megszökött. Este már nem járt itthon, ugye?

Cath megrázta a fejét, leguggolt, hogy összeszedje a piacon vásárolt holmit, és közben lenyelte a remegést, ami karcolni kezdte a torkát.

Mindig is tartott Kierantól, a férfinak az első pillanattól egyetlen kedves szava sem volt hozzá: ha megszólította, mindig röviden és kimérten tette, ha kettesben maradtak, a levegő is megfagyott, csak akkor erőltette meg magát, és mutatott némi figyelmességet, ha Fabien is jelen volt. Cath attól félt, hogy amaz megneszelt valamit a titkukból, és ennek köszönhető az ellenszenve, de a férje végül meggyőzte, hogy Kieran mindenkivel így viselkedik.

Most a bőrén érezte a férfi ezüstös tekintetét. Olyan élesen fürkészte, mintha apró tűkkel szurkálnák.

– Tényleg sejtelmed sincs, mit akarhattak? – dörrent a hangja.

Cath tovább rágcsálta a szája szélét. Így próbálta megakadályozni, hogy az iménti gondolatai napvilágot lássanak. Kieran semmit nem tudott a Fabiennel kötött alkujáról. Amaz figyelmesen elhallgatta a házasságuk körülményeit, nehogy csorbát szenvedjen a lány hírneve.

Mély levegőt vett, majd szégyellősen lesütötte a szemét:

– Csak azt gondoltam, nem lehet-e, hogy a szóbeszéd miatt... De ez butaság, igaz? Végül is, te itt vagy, nem vittek be. Nyilván más oka lehet.

– Igen, butaság – felelte a férfi határozottan. – Ennek az egésznek semmi alapja, csak egy ostoba…

– Pletyka? Tudom, Fabien is mindig ezt mondja – bólogatott a lány, és felöltött egy kedves mosolyt, egy olyat, ami a reggeli tea mellé megédesíti az ember napját. – Én nem is hiszem el. De lehetnek mások, akik elhiszik. Hiszen a feleséged is elhitte, és az édesanyád is.

Cath egy sóhajjal emelte az asztalra a kosarat, majd nekiállt kirámolni a kamrába. Miközben pakolászott, tétován vette fel újra a beszélgetés fonalát.

– És tudod, az emberek mindig ki vannak éhezve a botrányra. – Örült, hogy közben nem kell Kieran szemébe néznie. – Ti pedig évekig kettesben éltetek ebben a legénylakásban...

– Az ég szerelmére, rokonok vagyunk! – csattant fel a férfi. – Mi ezen olyan felháborító?!

– Az, hogy – folytatta óvatosan a lány – nagybácsi és unokaöcs ritkán állnak ilyen közel egymáshoz.

– Hát mi állunk – morogta Kieran.

Vagyis álltunk – javította ki magát gondolatban.

Keserű ízt érzett a nyelve hegyén. A hónapok óta elnyomott harag újra felserkent. Azelőtt ez nem történhetett volna meg, azelőtt mindent megbeszéltek, azelőtt nem érezte volna magát ilyen tehetetlennek.

Abban a pillanatban, hogy Fabien megnősült, mintha fal nőtt volna kettejük közé, vastag és kemény, pedig ő egyetlen téglát sem rakott, nem keverte a habarcsot. A fal csak lett. Egyik napról a másikra. Ő pedig ugyanúgy beszélgetőpartner és társaság nélkül maradt, mint azelőtt, hogy találkozott az unokaöccsével, mint kapitány korában, mikor hazug talpnyalók és ostoba csatlósok vették csak körül.

Akkortájt rettegtek a közelébe menni. Az a mondás járta, hogy máglyán végzi, aki a szemébe néz, és nem volt egészen alaptalan a babona. Számolni sem tudta, hány gyilkost és tolvajt küldött kötélre, és hány erkölcstelent karóra és lángok közé. Célul tűzte ki, hogy megtisztítja a várost a romlástól, csakhogy útközben elveszítette a józan ítélőképességét. Azon kapta magát, hogy gépiesen követi anyja parancsait, és már nem is gondolja át saját maga a döntéseket. Jó nagy pofon kellett hozzá, hogy észhez térjen, és azt a pofont Fabientől kapta.

Egyszóval, nem volt ismeretlen számára a magány, de sokkal rosszabb elveszíteni valamit, mint soha meg sem ismerni azt.

A Városháza és a börtön épülete a Nagytemplommal szemközt állt. Az égbe szúró komor tornyok árnyéka az évnek ebben a szakában ugyan nem vetült a főtérre, de sötét alakja úgy magasodott az emberek fölé, mint fejfa a síron. Mindenki lehalkította a hangját, és megszaporázta a lépteit, aki a templom közelében járt.

Más városok nyüzsgő központjaihoz képest ToKato szíve fagyos és élettelen volt. Ha hangzavarra vágyott az ember, felkereste a piacot, vagy végigsétált a mólón.

A főteret csak akkor töltötte meg a tömeg, ha kivégzésre került sor. A templom tövében kőből-fából épített állandó kaloda és akasztófa állt. Utóbbin mindig baljósan lengedezett egy kötél, mintha figyelmeztetné az embereket rá, milyen sors vár a tolvajokra és gyilkosokra. A teret a halál szaga lengte be, és ezt a kút körül nevelt virágágyások sem tudták elnyomni.

A templom belseje legalább olyan kihalt volt, mint a tér, amelyen állt. A szűk, lőrésnyi ablakokat kitöltő színes üvegek nem sok fényt engedtek a tágas belső térbe. Egyedül az oszlopokra erősített fáklyák kölcsönöztek némi derengést. A füstölők fűszeres illata és a keserű koromszag egyből megcsapta az ember orrát, amint kitárta a duplaszárnyú kaput. Két lépés után a vendéget hatalmába kerítette a bódulat, mintha a füst átjárná az agyát, és elhomályosítaná a gondolatait.

Tökéletes helyet kínált az elmélyülésre. Azonban a főkapitány most nem ezért jött.

A férfi határozott, ugyanakkor óvatos léptekkel haladt keresztül az oszlopsoron. Megállt Sirga szobra előtt. Halvány mosollyal biccentett neki, mintha régi ismerőssel találkozna. Az istennő fején megcsillant a smaragd diadém, a hatalma jelképe, rajta az öt kő, az öt kimérhető sors fénylett fel a fáklyák tüzében: egy, az önpusztító élet és a lassú öngyilkosság; kettő, a bosszú általi halál, a bűnökért cserébe kimért jogos büntetés; három, a nemes halál, a másokért vállalt szenvedés, a harcban odaveszett élet; négy, a betegség pusztítása és végül öt, a békés öregkor csendes elmúlása.

Ha betért ide imádkozni, vagy áldozni az istennő oltárán, azt azért tette, hogy a harmadik sorsot, a nemes halált küldje rá Sirga, hogy ne kelljen betegesen, öregen, szánalmasan, nyomorultul és gyengén végeznie. És erre joggal számíthatott, hiszen önként vállalta magára a bosszú hírnökének szerepét, kimérte a büntetést, amit az istennő sorsként szabott a nyomorult bűnözőkre. Ő maga teljesítette be Sirga akaratát. Egy karnyújtásnyira érezte az istennő hatalmát. Ezért fordult mindig úgy a szobor felé, mintha barátot üdvözölne.

Az istennő főpapnőjével azonban már korántsem volt ilyen közvetlen a viszonya. Assenoel segített ugyan, hogy elfoglalhassa helyét a főkapitányi székben, ugyanakkor mindezért cserébe engedelmességet várt tőle. Ez gyakorta bosszantotta. Úgy érezte, az egyetlen lény, akinek engedelmességgel tartozik, az az istennő maga. Mégis teljesítette a papnő parancsait. Az illem és a hála így kívánta meg.

Ezért is volt most itt.

– A Főpapnő hívatott – szólt oda az egyik novíciának.

A lány illedelmesen hajolt meg.

– Anyácska odalenn van.

A férfi felvonta egyik szemöldökét, majd válasz nélkül fordult a lépcső felé. Fél kezét a korláton tartotta, baljával pedig a sebét szorongatta. Ha tudta volna, hogy lépcsőznie kell, inkább a katakombákon keresztül jön. A felcser is megmondta, nem szabadna még mozognia. Alig varrták össze, csak egy napot aludt a sérülésre, sápadt volt a vérveszteségtől, de úgy érezte, az istennő elleni vétek lenne, ha futni hagyna valakit, akinek meg van írva a sorsa.

A nőt a kínzókamrák bejáratánál találta, a maga számára kialakított irodában. Odafönn is volt szobája, de szerette ellenőrizni, hogy mennek a dolgok, ha tisztításra ítélt rab érkezett hozzájuk. A tisztítást, ezt a különösen kegyetlen kínvallatást, minden esetben a novíciák végezték, ás addig tartott, míg az elítélt be nem ismerte a bűneit.

– Hívatott, Asszonyom.

A zsebkendőnyi irodában csak egyetlen asztal, és egy dísztelen fotel állt. Assenoel arca a fáklyafényben még szigorúbbnak, és szoborszerűbbnek tűnt, mintha az istennő éledt volna meg benne.

– Mit jelentsen ez?! – rivallt a férfira. Kemény állvonala kidomborodott, ahogy a méregtől összeszorította a fogát.

– Micsoda?

– A körözés Fabien ellen. Megmondtam, hogy diszkréten kezelje az ügyet! Hogy dönthetett ilyesmiről a megkérdezésem nélkül?! Az összes hirdetőtábla tele van a plakátjával!

A férfi mély levegőt vett, kicsit meghajolt a nő felé, és a lehető legalázatosabb hangon felelt.

– Ne haragudjon, Asszonyom! Hirtelen kellett lépnem. A fogoly megszökött.

– Hogy mondja? – emelkedett fel a nő ültéből. Amilyen tiszteletparancsoló volt a jelleme, olyan törékeny az alakja.

– Az unokája megszökött a börtönből – ismételte a férfi.

– Hogy lehetséges ez egyáltalán?

– A fiú valahonnan szerzett egy tőrt, túszul ejtette az egyik rabtársát, és előbb vele végzett, majd engem szúrt le. – Kezével finoman végigsimított az ingén, ott, ahol a tőr érte, úgy tette hozzá: – Szerencsémre nem kaptam súlyos sebet, és a vérzés is csekély volt, de sajnos nem tudtam feltartóztatni. Megpróbált rávenni egy másik rabot is, hogy segítse a szökésben, de az megtagadta az engedelmességet, így ledöfte. Menekültében még négy városőrt ölt meg.

– Mégis honnan szerezte azt a tőrt? Meg tudja mondani? Látogatók nem juthatnak be a börtönbe, legfeljebb az őrök. Nyilván valaki elmulasztotta a kötelességét!

– Így van, és biztosíthatom, hogy az ügyet már vizsgálom. Valószínűleg az egyik őrünkkel állapodhatott meg. A professzor úr tanította egyik-másik újoncot az Akadémián…

A nő döbbenten, hitetlenül meredt rá. A szemében tükröződött, hogy bármit is gondolt az unokájáról, a hallottak messze meghaladták az elképzeléseit. Leemelte a tekintetét a kapitányról, és most először a haragon kívül egy másik érzelem is megjelent a pillantásában.

Mikor újra megszólalt, a hangja karistolt.

– Nehezemre esik elhinni, hogy az a fiú bárkinek is komoly sebet okozhatna, amilyen vézna és ügyetlen. Biztos benne, hogy nem volt segítsége?

– Asszonyom, magam sem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom – húzta ki magát a férfi, a szája széle leheletnyit felfelé görbült, de nem engedte, hogy mosolyba forduljon. Nem illett volna a szerény hangnemhez, amivel a főpapnőhöz beszélt. – Ha továbbra is úgy gondolja, és arra kér, szívesen összegyűjtetem a plakátokat. Mindazonáltal, az ügy súlyossága miatt arra a belátásra jutottam, hogy a továbbiakban nem szabad eltitkolni az emberek elől, milyen veszélyes alak jár köztük.

A nő habozott egy pillanatig. Maga sem tudta eldönteni, mit félt jobban, a saját hírnevét vagy a fiáét. Végül a kötelességtudata győzedelmeskedett. Magabiztosan felelt.

– Igaza van. Semmi esetre sem szabad.

– A plakáton természetesen nem szerepel, miért körözik a fiút, tekintettel arra, hogy az Ön rokona…

„Az Ön rokona”? Assenoel pillantása kiéleződött. Mintha fenyegetést érzett volna ebben a három szóban, még akkor is, ha a férfiban csak a jó szándék munkált. Milyen főpapnő lenne ő, ha előbbre helyezné a családja dolgait, mint a város sorsát? Milyen főpapnő lenne, ha az érzéseire hallgatna az esze helyett? Ez ellenkezett mindennel, amit tanult, és amit valaha is tanított az őt körülvevő embereknek.

Ridegen csattant a hangja, a szeme fellángolt.

– Nem vagyunk rokonok! Az anyját évtizedekkel ezelőtt kitagadtam. Sajnálatos, hogy a fia sem vitte többre, mint ő, ugyanolyan könnyen hajlik a rosszra. De hát a legszebb kosár almában is akadhat férges. – Kiegyenesítette a hátát, a fűzője fémdíszei ezüstösen villantak meg, mint egy kivont kard. – Írassa csak rá a plakátra a bűneit! Az összeset! Senkinek nem jár kitüntetett bánásmód!

A férfi mélyen meghajolt a nő előtt, és a mozdulat takarásában engedte előtörni a mosolyt, amit eddig rejtegetett:

– Ahogy kívánja, Asszonyom!

Description
Kieran gyomra egész reggel kényelmetlenül feszült, mint bálok előtt, amikor olyasmire kényszeríti az illendőség, amihez semmi kedve: össze kell szorítania a fogát, és meg kell jelennie, hiába sántít, hiába nem ért a társalgáshoz, hiába tart tőle a fél város; ott kell lennie, mert neve van, és mert a név kötelez.

Hasonló érzés bizsergette a bensőjét most is, de ez mégis valahogy más volt. A megmagyarázhatatlan feszültség két napja kísértette, és maga sem értette az okát.

Nem ez volt az első olyan eset, hogy Fabien házon kívül töltötte az éjszakát, sem az első, hogy mindezt szó nélkül tette. Amúgy sem számolt be az ügyes-bajos dolgairól, amióta megnősült, és ő ebbe régen beletörődött. De az egyáltalán nem vallott a fiúra, hogy elmulassza a kötelességeit.

Ha valamiért, hát ezért mindig is felnézett az unokaöccsére. Fabien sose tért nyugovóra, amíg át nem nézte a másnapi óratervet. Ha dolgozatot íratott, inkább virrasztott, de reggelre kijavította a papírokat mind egy szálig, és akkor is bement dolgozni, ha leverte a láz, vagy alig állt a lábán a betegségtől.

Tudta, hogy hiába koptatja második éve a katedrát az Akadémián. Még mindig bizonyítania kell. A legfiatalabb volt a tanárok között, egykorúnak tűnt a diákokkal. Összes tapasztalata kimerült pár évnyi nevelői munkában. Amikor a rektor alkalmazta, a tanári kar egyként hördült fel, sokan személyes sértésnek vették, hogy egy éretlen kölyökkel kell együtt dolgozniuk. Éppen ezért Fabien sose hagyott volna ki órát.

Pedig most pontosan ez történt. A saját fülével hallotta egy páciens házából hazafelé jövet, ahogy két diák arról beszélget, hogy Idaro professzor úr nem tartotta meg a reggeli óráját.

– Mi a fene történhetett? – motyogta Kieran.

A teája fölé hajolt. Az olajos gőz édes illata betöltötte az orrát.

Abban a pillanatban dörömbölés rázta meg a házfalat, de olyan erős, hogy nyitnia se kellett, kis híján kiszakadt az ajtó magától.

Kieran megugrott ültében. Nem számított látogatóra. Az ajtóhoz bicegett, és kitárta. A konyhába özönlő egyenruhások majdnem fellökték.

– Fésüljétek át a házat! – harsant a főkapitány hangja.

A férfi úgy instruálta az embereit, mintha a saját otthonában járna. Kieran rosszallóan mordult fel:

– Mégis mit képzelnek?!

A főkapitány odafordult hozzá, a hangjában nyoma sem volt tiszteletnek. A kérdése is parancsolt:

– Hol az unokaöccse?

– Fabien? Nem tudom. Napok óta nem láttam – felelt. – Talán bajba került?

Nem érkezett válasz, a férfi vizslató pillantása az emberei munkáját követte nyomon, de a tekintete valahogy erőtlennek és összeszedetlennek tűnt. Kieran csak most vette észre, milyen sápadt. Öntudatlanul is egyéb jelek után kezdett kutatni; a száraz bőr, kicserepesedett száj, a tompa szem arra utalt, hogy a közelmúltban komoly vérveszteség érhette. A tartása is – hiába igyekezett erőt vinni bele – balra dőlt, mintha nem merné megfeszíteni az oldalát.

Talán szúrt seb lehet – tűnődött magában, – bárki is gyógyította, nem szabadott volna még lábra állítania.

Az orvos gondolatait azonban hamarjában száműzték a valamikori katona észrevételei, ahogy tovább figyelte a főkapitány urat.

Mint egy élő útakadály – jegyezte meg magában. A férfi nem lépett be a lakásba, a csizmája egy centit sem mozdult a küszöbről. Úgy állt ott, mint a cövek, mintha odabetonozták volna. – Talán menekülőre számít?

Kieran ismerte ezt, vagy ezerszer osztották rá a barikád szerepét újonc katona korában. Állt lesben ablak alatt, kapu mögött, és küszöbön is éppen így. De amint kapitánnyá választották, többé nem vesztegette az idejét alantas hajtóvadászatokra. Ezt meghagyta az embereinek. Maga mindig csak hátulról instruált.

Ha a főkapitány most mégis lehúzta a kesztyűjét, és puszta kézzel nyúlt a mocsokhoz, annak nyilván megvolt az oka. Ez az ok pedig nem lehetett más, mint hogy személyesen akarta elkapni azt, akit üldözött.

– Azt hiszem – szólalt meg ismét a férfi –, Önnek nem kell magyaráznom, miféle bajba kerülhet, ha információt hallgat el a hatóság elől. Még egyszer megkérdem tehát, Glirien doktor úr… Van tudomása arról, hol lehet az unokaöccse?

Kieran balsejtelme valósággá érett.

– Szívesen elismétlem újra, hogy nem tudom. Elárulná végre, miért keresi?

A főkapitány ajka felfelé görbült.

– Az Ön unokaöccsét őrizetbe vettük.

– Micsoda? Miért?

– Alkímia volt a vád.

– A vád? – ismételte Kieran. A hangsúly alapján inkább indoknak tűnt, mint vádnak. – Fabien nem alkimista.

– Talán van néhány dolog, amit nem tud az unokaöccséről. Vagy Önt tévesztették meg, vagy azt kell feltételeznem, hogy Ön vezeti félre szándékosan a hatóságot.

A főkapitány szívélyesen mosolyodott el, annyi álságos kedvesség volt a hangjában, hogy Kierannak felfordult tőle a gyomra.

Az arcára fintort rajzoltak a gondolatai.

– Miféle vádaskodás ez? – sziszegte.

– Vádaskodás? Ugyan. Mindenesetre kötelességem figyelmeztetni, hogy az unokaöccse megszökött. Megvan rá az esély, hogy a napokban feltűnik errefelé. Ugye tisztában van vele, hogy a szökött gyilkosok bújtatása bűn?

– Most már gyilkos is? Ez egyre nevetségesebb.

– Én korántsem találom két kivégzés előtt álló rab, és négy remek emberem halálát ilyen szórakoztatónak – biccentette félre a fejét a férfi. Az arcjátéka éles ellentétben állt a szavaival, olyan sötét élvezet látszott a szemében, mintha egy színdarabot figyelne, ami éppen a kedve szerint alakul.

Kieran reflexből markolt rá a botja fejére.

– Fabien a légynek sem tudna ártani – jelentette ki.

– Akkor biztosan álmodtam, hogy hátba szúrt, és nyilván a felcser is csak képzelte, hogy el kellett látnia a sebet. Egészen ügyesen bánik a tőrrel a fiú. Nemdebár, doktor úr? Ha jól sejtem a kérdésben Önnek is van már tapasztalata. Milyen érdekes, hogy hasonló helyen sérültünk meg. Megkérdezhetem, minek köszönheti, hogy lesántult?

Kierant kiverte a víz.

A kérdés pontosan célba talált. A sebet, ami megbénította a bal lábát, Fabien okozta. Pontosabban az ő kezében volt a kés, de hibásnak mindig is magát tartotta a balesetért. Már amennyire balesetnek lehet nevezni az önvédelmet.

Itt sem lehetett másról szó. Tudta jól, hogy az unokaöccse csak akkor tenne ilyet, ha az életét védi, de bármilyen választ is adott volna, azzal csak Fabiennek árt.

Nyelt egyet.

– A személyes dolgaim nem tartoznak senkire – kapta el a tekintetét, és a nappalit felforgató katonák felé fordult. – Sokáig tart még ez a cirkusz?

– Nem, doktor úr, ahogy elnézem, már végeztek is – biccentett felé a férfi, majd hozzátette: – Megkérem, ha látná az unokaöccsét, értesítsen!

Kieran mosolyt erőltetett magára. Az orrnyerge felráncolódott.

– Természetesen.

– Mit kerestek itt a városőrök?

Mikor Cath belépett az ajtón, Kieran már a gondolataiba mélyedve ült az asztalnál. Próbálta megtalálni azokat a morzsákat a beszélgetésben, amik elvezettek az igazsághoz. Szilárdan hitt benne, hogy Fabien nem követett el semmit, de nem volt olyan naiv, hogy azt feltételezze, félreértés történt.

– Kieran?

– Hm?

A szőke lány csinos arcára aggodalom rajzolt halvány ráncot.

– Mit kerestek itt a városőrök? – ismételte.

– A férjedet.

Cath kezéből kiesett a kosár. A krumplik úgy gurultak szét, mint öklömnyi gyöngyszemek a szétszakadt nyakláncról. A rémülete már-már túlzónak tűnt. Kieran két szemöldöke közé gyanakvó barázda gyűrődött. Lehajolt ültében, felkapta az egyik krumpliszemet, ami fényes csizmájához koccant, és durván nyomta a lány kezébe.

– Ezek szerint sejted, miért kereshették?

– Honnan tudnám? – harapott az ajkába Cath, majd idegesen kérdezett vissza: – Nem árulták el?

– Nem mondtak semmit – hazudta a férfi –, csak azt, hogy megszökött. Este már nem járt itthon, ugye?

Cath megrázta a fejét, leguggolt, hogy összeszedje a piacon vásárolt holmit, és közben lenyelte a remegést, ami karcolni kezdte a torkát.

Mindig is tartott Kierantól, a férfinak az első pillanattól egyetlen kedves szava sem volt hozzá: ha megszólította, mindig röviden és kimérten tette, ha kettesben maradtak, a levegő is megfagyott, csak akkor erőltette meg magát, és mutatott némi figyelmességet, ha Fabien is jelen volt. Cath attól félt, hogy amaz megneszelt valamit a titkukból, és ennek köszönhető az ellenszenve, de a férje végül meggyőzte, hogy Kieran mindenkivel így viselkedik.

Most a bőrén érezte a férfi ezüstös tekintetét. Olyan élesen fürkészte, mintha apró tűkkel szurkálnák.

– Tényleg sejtelmed sincs, mit akarhattak? – dörrent a hangja.

Cath tovább rágcsálta a szája szélét. Így próbálta megakadályozni, hogy az iménti gondolatai napvilágot lássanak. Kieran semmit nem tudott a Fabiennel kötött alkujáról. Amaz figyelmesen elhallgatta a házasságuk körülményeit, nehogy csorbát szenvedjen a lány hírneve.

Mély levegőt vett, majd szégyellősen lesütötte a szemét:

– Csak azt gondoltam, nem lehet-e, hogy a szóbeszéd miatt... De ez butaság, igaz? Végül is, te itt vagy, nem vittek be. Nyilván más oka lehet.

– Igen, butaság – felelte a férfi határozottan. – Ennek az egésznek semmi alapja, csak egy ostoba…

– Pletyka? Tudom, Fabien is mindig ezt mondja – bólogatott a lány, és felöltött egy kedves mosolyt, egy olyat, ami a reggeli tea mellé megédesíti az ember napját. – Én nem is hiszem el. De lehetnek mások, akik elhiszik. Hiszen a feleséged is elhitte, és az édesanyád is.

Cath egy sóhajjal emelte az asztalra a kosarat, majd nekiállt kirámolni a kamrába. Miközben pakolászott, tétován vette fel újra a beszélgetés fonalát.

– És tudod, az emberek mindig ki vannak éhezve a botrányra. – Örült, hogy közben nem kell Kieran szemébe néznie. – Ti pedig évekig kettesben éltetek ebben a legénylakásban...

– Az ég szerelmére, rokonok vagyunk! – csattant fel a férfi. – Mi ezen olyan felháborító?!

– Az, hogy – folytatta óvatosan a lány – nagybácsi és unokaöcs ritkán állnak ilyen közel egymáshoz.

– Hát mi állunk – morogta Kieran.

Vagyis álltunk – javította ki magát gondolatban.

Keserű ízt érzett a nyelve hegyén. A hónapok óta elnyomott harag újra felserkent. Azelőtt ez nem történhetett volna meg, azelőtt mindent megbeszéltek, azelőtt nem érezte volna magát ilyen tehetetlennek.

Abban a pillanatban, hogy Fabien megnősült, mintha fal nőtt volna kettejük közé, vastag és kemény, pedig ő egyetlen téglát sem rakott, nem keverte a habarcsot. A fal csak lett. Egyik napról a másikra. Ő pedig ugyanúgy beszélgetőpartner és társaság nélkül maradt, mint azelőtt, hogy találkozott az unokaöccsével, mint kapitány korában, mikor hazug talpnyalók és ostoba csatlósok vették csak körül.

Akkortájt rettegtek a közelébe menni. Az a mondás járta, hogy máglyán végzi, aki a szemébe néz, és nem volt egészen alaptalan a babona. Számolni sem tudta, hány gyilkost és tolvajt küldött kötélre, és hány erkölcstelent karóra és lángok közé. Célul tűzte ki, hogy megtisztítja a várost a romlástól, csakhogy útközben elveszítette a józan ítélőképességét. Azon kapta magát, hogy gépiesen követi anyja parancsait, és már nem is gondolja át saját maga a döntéseket. Jó nagy pofon kellett hozzá, hogy észhez térjen, és azt a pofont Fabientől kapta.

Egyszóval, nem volt ismeretlen számára a magány, de sokkal rosszabb elveszíteni valamit, mint soha meg sem ismerni azt.

A Városháza és a börtön épülete a Nagytemplommal szemközt állt. Az égbe szúró komor tornyok árnyéka az évnek ebben a szakában ugyan nem vetült a főtérre, de sötét alakja úgy magasodott az emberek fölé, mint fejfa a síron. Mindenki lehalkította a hangját, és megszaporázta a lépteit, aki a templom közelében járt.

Más városok nyüzsgő központjaihoz képest ToKato szíve fagyos és élettelen volt. Ha hangzavarra vágyott az ember, felkereste a piacot, vagy végigsétált a mólón.

A főteret csak akkor töltötte meg a tömeg, ha kivégzésre került sor. A templom tövében kőből-fából épített állandó kaloda és akasztófa állt. Utóbbin mindig baljósan lengedezett egy kötél, mintha figyelmeztetné az embereket rá, milyen sors vár a tolvajokra és gyilkosokra. A teret a halál szaga lengte be, és ezt a kút körül nevelt virágágyások sem tudták elnyomni.

A templom belseje legalább olyan kihalt volt, mint a tér, amelyen állt. A szűk, lőrésnyi ablakokat kitöltő színes üvegek nem sok fényt engedtek a tágas belső térbe. Egyedül az oszlopokra erősített fáklyák kölcsönöztek némi derengést. A füstölők fűszeres illata és a keserű koromszag egyből megcsapta az ember orrát, amint kitárta a duplaszárnyú kaput. Két lépés után a vendéget hatalmába kerítette a bódulat, mintha a füst átjárná az agyát, és elhomályosítaná a gondolatait.

Tökéletes helyet kínált az elmélyülésre. Azonban a főkapitány most nem ezért jött.

A férfi határozott, ugyanakkor óvatos léptekkel haladt keresztül az oszlopsoron. Megállt Sirga szobra előtt. Halvány mosollyal biccentett neki, mintha régi ismerőssel találkozna. Az istennő fején megcsillant a smaragd diadém, a hatalma jelképe, rajta az öt kő, az öt kimérhető sors fénylett fel a fáklyák tüzében: egy, az önpusztító élet és a lassú öngyilkosság; kettő, a bosszú általi halál, a bűnökért cserébe kimért jogos büntetés; három, a nemes halál, a másokért vállalt szenvedés, a harcban odaveszett élet; négy, a betegség pusztítása és végül öt, a békés öregkor csendes elmúlása.

Ha betért ide imádkozni, vagy áldozni az istennő oltárán, azt azért tette, hogy a harmadik sorsot, a nemes halált küldje rá Sirga, hogy ne kelljen betegesen, öregen, szánalmasan, nyomorultul és gyengén végeznie. És erre joggal számíthatott, hiszen önként vállalta magára a bosszú hírnökének szerepét, kimérte a büntetést, amit az istennő sorsként szabott a nyomorult bűnözőkre. Ő maga teljesítette be Sirga akaratát. Egy karnyújtásnyira érezte az istennő hatalmát. Ezért fordult mindig úgy a szobor felé, mintha barátot üdvözölne.

Az istennő főpapnőjével azonban már korántsem volt ilyen közvetlen a viszonya. Assenoel segített ugyan, hogy elfoglalhassa helyét a főkapitányi székben, ugyanakkor mindezért cserébe engedelmességet várt tőle. Ez gyakorta bosszantotta. Úgy érezte, az egyetlen lény, akinek engedelmességgel tartozik, az az istennő maga. Mégis teljesítette a papnő parancsait. Az illem és a hála így kívánta meg.

Ezért is volt most itt.

– A Főpapnő hívatott – szólt oda az egyik novíciának.

A lány illedelmesen hajolt meg.

– Anyácska odalenn van.

A férfi felvonta egyik szemöldökét, majd válasz nélkül fordult a lépcső felé. Fél kezét a korláton tartotta, baljával pedig a sebét szorongatta. Ha tudta volna, hogy lépcsőznie kell, inkább a katakombákon keresztül jön. A felcser is megmondta, nem szabadna még mozognia. Alig varrták össze, csak egy napot aludt a sérülésre, sápadt volt a vérveszteségtől, de úgy érezte, az istennő elleni vétek lenne, ha futni hagyna valakit, akinek meg van írva a sorsa.

A nőt a kínzókamrák bejáratánál találta, a maga számára kialakított irodában. Odafönn is volt szobája, de szerette ellenőrizni, hogy mennek a dolgok, ha tisztításra ítélt rab érkezett hozzájuk. A tisztítást, ezt a különösen kegyetlen kínvallatást, minden esetben a novíciák végezték, ás addig tartott, míg az elítélt be nem ismerte a bűneit.

– Hívatott, Asszonyom.

A zsebkendőnyi irodában csak egyetlen asztal, és egy dísztelen fotel állt. Assenoel arca a fáklyafényben még szigorúbbnak, és szoborszerűbbnek tűnt, mintha az istennő éledt volna meg benne.

– Mit jelentsen ez?! – rivallt a férfira. Kemény állvonala kidomborodott, ahogy a méregtől összeszorította a fogát.

– Micsoda?

– A körözés Fabien ellen. Megmondtam, hogy diszkréten kezelje az ügyet! Hogy dönthetett ilyesmiről a megkérdezésem nélkül?! Az összes hirdetőtábla tele van a plakátjával!

A férfi mély levegőt vett, kicsit meghajolt a nő felé, és a lehető legalázatosabb hangon felelt.

– Ne haragudjon, Asszonyom! Hirtelen kellett lépnem. A fogoly megszökött.

– Hogy mondja? – emelkedett fel a nő ültéből. Amilyen tiszteletparancsoló volt a jelleme, olyan törékeny az alakja.

– Az unokája megszökött a börtönből – ismételte a férfi.

– Hogy lehetséges ez egyáltalán?

– A fiú valahonnan szerzett egy tőrt, túszul ejtette az egyik rabtársát, és előbb vele végzett, majd engem szúrt le. – Kezével finoman végigsimított az ingén, ott, ahol a tőr érte, úgy tette hozzá: – Szerencsémre nem kaptam súlyos sebet, és a vérzés is csekély volt, de sajnos nem tudtam feltartóztatni. Megpróbált rávenni egy másik rabot is, hogy segítse a szökésben, de az megtagadta az engedelmességet, így ledöfte. Menekültében még négy városőrt ölt meg.

– Mégis honnan szerezte azt a tőrt? Meg tudja mondani? Látogatók nem juthatnak be a börtönbe, legfeljebb az őrök. Nyilván valaki elmulasztotta a kötelességét!

– Így van, és biztosíthatom, hogy az ügyet már vizsgálom. Valószínűleg az egyik őrünkkel állapodhatott meg. A professzor úr tanította egyik-másik újoncot az Akadémián…

A nő döbbenten, hitetlenül meredt rá. A szemében tükröződött, hogy bármit is gondolt az unokájáról, a hallottak messze meghaladták az elképzeléseit. Leemelte a tekintetét a kapitányról, és most először a haragon kívül egy másik érzelem is megjelent a pillantásában.

Mikor újra megszólalt, a hangja karistolt.

– Nehezemre esik elhinni, hogy az a fiú bárkinek is komoly sebet okozhatna, amilyen vézna és ügyetlen. Biztos benne, hogy nem volt segítsége?

– Asszonyom, magam sem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom – húzta ki magát a férfi, a szája széle leheletnyit felfelé görbült, de nem engedte, hogy mosolyba forduljon. Nem illett volna a szerény hangnemhez, amivel a főpapnőhöz beszélt. – Ha továbbra is úgy gondolja, és arra kér, szívesen összegyűjtetem a plakátokat. Mindazonáltal, az ügy súlyossága miatt arra a belátásra jutottam, hogy a továbbiakban nem szabad eltitkolni az emberek elől, milyen veszélyes alak jár köztük.

A nő habozott egy pillanatig. Maga sem tudta eldönteni, mit félt jobban, a saját hírnevét vagy a fiáét. Végül a kötelességtudata győzedelmeskedett. Magabiztosan felelt.

– Igaza van. Semmi esetre sem szabad.

– A plakáton természetesen nem szerepel, miért körözik a fiút, tekintettel arra, hogy az Ön rokona…

„Az Ön rokona”? Assenoel pillantása kiéleződött. Mintha fenyegetést érzett volna ebben a három szóban, még akkor is, ha a férfiban csak a jó szándék munkált. Milyen főpapnő lenne ő, ha előbbre helyezné a családja dolgait, mint a város sorsát? Milyen főpapnő lenne, ha az érzéseire hallgatna az esze helyett? Ez ellenkezett mindennel, amit tanult, és amit valaha is tanított az őt körülvevő embereknek.

Ridegen csattant a hangja, a szeme fellángolt.

– Nem vagyunk rokonok! Az anyját évtizedekkel ezelőtt kitagadtam. Sajnálatos, hogy a fia sem vitte többre, mint ő, ugyanolyan könnyen hajlik a rosszra. De hát a legszebb kosár almában is akadhat férges. – Kiegyenesítette a hátát, a fűzője fémdíszei ezüstösen villantak meg, mint egy kivont kard. – Írassa csak rá a plakátra a bűneit! Az összeset! Senkinek nem jár kitüntetett bánásmód!

A férfi mélyen meghajolt a nő előtt, és a mozdulat takarásában engedte előtörni a mosolyt, amit eddig rejtegetett:

– Ahogy kívánja, Asszonyom!