HOME | DD

Description
A neobarokk házak csipkés árnyéka komor gyászlepelként terült az utcára, lefedte a sötét, semmibe bámuló csatornasírokat, melyek mélye megannyi tetemet rejtett, áldozatait a felettük doboló talpak rohanásának.
Emberek gyűltek az egyik sír köré gyászos ünnepélyességgel. Nem tudták, hogy temetésre érkeztek, de a szertartás fájdalma vonzotta őket, mint legyeket a dögszag.
Megtört alak görnyedt a gödör fölé, könnyes szemében a veszteség kínja tükröződött, két kezével kétségbeesetten kapkodott a mélybe. Közel hajolt a tátongó ürességhez, az orrát marta a sár keserű, dohos szaga, de még egy utolsó pillantást akart vetni hűséges társára.
Egy pár tehetetlen szánakozással figyelte a vívódását. A nő a mellkasához szorította a kezét, átérzett minden rezdülést, hiszen őt is érte már hasonló veszteség. Orrán ráncokat redőzött az emlék, látta maga előtt a kiterített testet, ahogy szürke, fénytelen arcán fojtogató vízcseppek gyöngyöznek.
A férfit már kevéssé rendítette meg a látvány, ő számtalan bajtársat hagyott hátra a csatatéren. Az egyik hulláját kerék marcangolta szét, belsőségeit széthordták a sorra érkező, részvétlen kocsik, míg nyoma sem maradt, végső sírja egy árok partja lett. Egy másik már nem bírt el a ránehezedő súllyal, és egy hídról a mélybe vetette magát, a testét soha sem találták meg.
Az elhaladó járókelők közömbösen bámultak maguk elé, mint a festetlen arcú babák, némelyikük szándékosan elfordult, hogy ne kelljen az együttérzéssel bajlódnia. Mások - mindig szigorúan mások – megálltak, és rövid ideig részt vállaltak a ceremóniából. Felöltötték gyászálarcukat, és magukra húzták a kesergő, sirató, emlékező rokonok bőrét, azután, ahogy kényelmetlenné, szűkössé vált a szerep, levetették, és továbbálltak.
Egyedül a kékcsuhás pap hangos kántálása tartott ki. Botját magasra emelte az ég felé, megrázta, majd a mélybe mutatott vele, mintha számon kérné odafönn valakin a szörnyű esetet. A Búcsúbeszéd hangjait messzire elvitte a szél.
A szertartás végeztével a gyászolóhoz fordult, és lágyan annyit mondott:
– Sajnos már semmit sem tehetünk.
Azután befedte a hantot. A súlyos vasrácsok örökre lezárták a csatornabörtönt.
A kékruhás leguggolt kezét vigasztalón ejtette a szipogó szerencsétlen vállára.
– Na, ne sírjon! Majd vesz másik telefont, Kedveském!

Description
A neobarokk házak csipkés árnyéka komor gyászlepelként terült az utcára, lefedte a sötét, semmibe bámuló csatornasírokat, melyek mélye megannyi tetemet rejtett, áldozatait a felettük doboló talpak rohanásának.
Emberek gyűltek az egyik sír köré gyászos ünnepélyességgel. Nem tudták, hogy temetésre érkeztek, de a szertartás fájdalma vonzotta őket, mint legyeket a dögszag.
Megtört alak görnyedt a gödör fölé, könnyes szemében a veszteség kínja tükröződött, két kezével kétségbeesetten kapkodott a mélybe. Közel hajolt a tátongó ürességhez, az orrát marta a sár keserű, dohos szaga, de még egy utolsó pillantást akart vetni hűséges társára.
Egy pár tehetetlen szánakozással figyelte a vívódását. A nő a mellkasához szorította a kezét, átérzett minden rezdülést, hiszen őt is érte már hasonló veszteség. Orrán ráncokat redőzött az emlék, látta maga előtt a kiterített testet, ahogy szürke, fénytelen arcán fojtogató vízcseppek gyöngyöznek.
A férfit már kevéssé rendítette meg a látvány, ő számtalan bajtársat hagyott hátra a csatatéren. Az egyik hulláját kerék marcangolta szét, belsőségeit széthordták a sorra érkező, részvétlen kocsik, míg nyoma sem maradt, végső sírja egy árok partja lett. Egy másik már nem bírt el a ránehezedő súllyal, és egy hídról a mélybe vetette magát, a testét soha sem találták meg.
Az elhaladó járókelők közömbösen bámultak maguk elé, mint a festetlen arcú babák, némelyikük szándékosan elfordult, hogy ne kelljen az együttérzéssel bajlódnia. Mások - mindig szigorúan mások – megálltak, és rövid ideig részt vállaltak a ceremóniából. Felöltötték gyászálarcukat, és magukra húzták a kesergő, sirató, emlékező rokonok bőrét, azután, ahogy kényelmetlenné, szűkössé vált a szerep, levetették, és továbbálltak.
Egyedül a kékcsuhás pap hangos kántálása tartott ki. Botját magasra emelte az ég felé, megrázta, majd a mélybe mutatott vele, mintha számon kérné odafönn valakin a szörnyű esetet. A Búcsúbeszéd hangjait messzire elvitte a szél.
A szertartás végeztével a gyászolóhoz fordult, és lágyan annyit mondott:
– Sajnos már semmit sem tehetünk.
Azután befedte a hantot. A súlyos vasrácsok örökre lezárták a csatornabörtönt.
A kékruhás leguggolt kezét vigasztalón ejtette a szipogó szerencsétlen vállára.
– Na, ne sírjon! Majd vesz másik telefont, Kedveském!