HOME | DD

Description
Azon a nyáron vettem meg a napszemüvegem. Igazi retro sötétítő volt, az a vastag műanyagkeretes fajta, ami olyan tökéletesen passzolt az eldugott Balaton parti vendéglők műanyagszékeinek hangulatához. Pontosan illett a szomorúfűz leomló ágai alá is, melyek betakarták a roskatag stéget. Még most is tisztán emlékszem minden gallyára és levelére, annyi időm volt megfigyelni.
Legalább ezredszer nyaraltunk Alsóörsön, és rettentően egyedül éreztem magam. Édesanyám egész nap a szobában olvasgatott. Azt mondta, neki ez a kikapcsolódás. A mindennapok rohanó forgatagában nem volt ideje beleveszni a lapokba. Ha nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, kiültem apa mellé a stégre.
Apa ugyanis horgászott álló nap. Nem, nem is horgászott, inkább csak pecázgatott. A képzeletemben a horgászok mindig hősies alakok voltak, akik a tajtékzó habok között vívták a harcukat a nagy fogással, az igazival, A hallal. Apa csak gubbasztott a vízparton, és olyan ritkán fogott valamit, hogy néha komolyan azt hittem, be se lógatta a csalit. Egyszerűen szerette a csendet. Ilyenkor gondolkodhatott a világ meg az élet dolgain. Ilyenkor akkor is egyedül volt, ha mi is ott ültünk mellette.
Én ugyanúgy egyedül voltam. Csakhogy egyáltalán nem vágytam erre a magányra. Kalandozni, játszani akartam más korombeliekkel. Felfedezni a partot, együtt lubickolni a strandon, beosonni a szomszédos kempingbe, ijesztgetni a hattyúkat, vagy épp kenyérdarabokkal engesztelni őket. A gyerekek nem szeretik a csendet. Sem a bezártságot.
- Anyu, menjünk el fagyizni! – nyaggattam egyik délután édesanyám, aki fürdőruhában hasalt a kanapén.
Felpillantott a könyvéből, lecsúsztatta orrán a szemüvegét, úgy pislogott rám. Látszott rajta, hogy megzavartam. A szemében még tükröződött a történet, amit az imént olvasott.
- Majd délután, Kincsem.
- Na, Anyuci! Én most akarok fagyizni!
Sóhajtva ült fel, és fordította le könyvet. Nem csukta össze, ő is tudta, hogy ha összecsukja, és félreteszi, sose fogja befejezni.
- Várj, felöltözöm, és mehetünk.
Engedett önzésemnek, ez is csak dacot szült bennem.
- Ha ennyire nem akarod, akkor nem kell!
- Kicsim…
- El tudok menni egyedül is!
- Csak öt percet várj!
- Elmegyek egyedül! – vetettem oda, és tartottam a markom.
Anya nem akart veszekedni. Inkább rám hagyta a dolgot. Ez is bosszantott. Azt akartam, hogy figyeljen rám, hogy megértse, mit érzek akkor is, ha egy szót se szólok.
A kezembe nyomott két papír ötvenest. Ennyi volt éppen a tárcájában.
Durcásan gyűrtem zsebre, és csoszogva otthagytam.
Hamar elszállt a mérgem. Talán abban a pillanatban, mikor belöktem magam mögött az üdülő akadó kapuját. Vagy akkor, mikor hátat fordítottam neki, és rájöttem, hogy egész Alsóörs engem vár.
Úgy slattyogtam végig a hangulatos, apró házak között, mintha nem ismertem volna az utak minden göröngyét. Pedig, akárcsak a vonásokat a tenyeremben, régi barátaim voltak már. Esküszöm, még az árnyékomat is hosszabbnak, csinosabbnak láttam, mint valaha.
A fagylaltárus kocsija a mólón állt. A bajszos, jó kedélyű bácsi egy szó nélkül is tudta, mit kérek.
- Hol hagytad az anyukádat? – kérdezte, miközben hatalmas adag vaníliát mért az eper tetejére.
- Ott maradt.
- Egyedül jöttél? Már ilyen nagylány vagy?
Akkor először neveztek nagylánynak, és hirtelen annak is éreztem magam. Szép hangosan feleltem.
- Igen.
- Nézzenek oda! – mosolyodott el, majd átnyújtotta a tölcsért.
Pipiskedve vettem el tőle.
A hideg fagyalt, és a langyos balatoni szellő egyre csak marasztalt. Nem siettem vissza az üdülőbe. Ráérősen nézelődtem az árusoknál, figyeltem az embereket, akik csinos nyakláncokat, karkötőket vettek, és utánoztam őket, néha még bólogattam is, mintha komolyan gondolkodnék valamin.
Akkor láttam meg a napszemüvegem. Megcsillant rajta a koradélutáni napfény. A kerete egészen vörös volt. Nem bordó, hanem rózsavörös, mint azokban a külföldi filmekben, ahol a lányok pöttyös, pörgős szoknyát hordtak.
Megnéztem az árát, éppen annyi volt nálam. Tudtam, hogy anyu haragudni fog, de nem érdekelt. Én is haragudtam rá.
- Azt szeretném – mutattam öntudatosan zsákmányomra.
Az eladónő elnézően biccentette oldalra a fejét.
- Nem lesz az egy kicsit nagy rád?
- Nem.
Épp csak pillanatokra voltam attól, hogy felvehessem a napszemüveget, de azt is alig győztem kivárni. A lábam eszeveszettül járt. Egy kicsit tényleg nagy volt rám lötyögött a fejemen, és folyton helyre kellett tennem, hogy ne essen le, de úgy éreztem, más ember lettem tőle, hogy összesúgnak a hátam mögött. Mint azok a lányok a Greese-ben. Nem lepett volna meg, ha a móló közönsége egyszerre perdül táncra, és kezd el énekelni.
Büszkén lépdeltem hazafelé, alig vártam, hogy megmutathassam Anyának a szerzeményem, akkor is, ha nem fog örülni.
Odabenn nem találtam senkit.
A stég felől izgatott kiáltások hallatszottak, hát kiszaladtam.
A sötétített lencsék mögül is szikrázónak láttam édesapám alakját. Egészen megbabonázott, ahogy figyeltem. Hatalmasat rántott a boton, és a partig hallottam pörögni az orsót. A damil megfeszült, pattanásra készen várt, aztán megint engedett.
- Hozd a szákot! – kiáltott oda az üdülő vezetőjének apám.
- Ahhoz a halhoz kicsi lesz ez a merítő, Pistám!
Csak akkor vettem észre, hogy mindenki ott tolongott az apró stégen. Anyám, a szomszéd szobában lakó idős bácsi és a felesége, még a néni is a portáról, akitől reggel kaptam ingyen egy üveg kólát.
Egyedül én figyeltem a partról a küzdelmet. Nem akartam kimaradni, futottam végig a korhadt deszkákon, át a fűzfa alatt. Észre sem vettem, hogy csúszik lefelé az orromról a napszemüvegem. Egy cserfes falevél óvatlan lebbenése elég volt, és már csobbant is a Balaton öreg vizébe. A hínárok mohón kaptak utána. Vörösen sodródott egyre mélyebbre és mélyebbre.
Megálltam. Eleredt a könnyem. Sírtam.

A busa 55 kilós volt, és hatalmas szeletek lettek belőle. Akkor este az egész üdülő együtt vacsorázott. Óriási lakoma volt. Csak én voltam szótlan. Ha mégis megszólaltam, abban nem volt köszönet.
Dühös voltam mindenre. Főleg a szüleimre. És egy kicsit magamra is. Hiszen az én hibám volt, hogy elhagytam frissen szerzett kincsem. Pedig már elterveztem, ha hazamegyünk, beteszem a ládámba a többi csillogó csecsebecse közé, amiket összegyűjtögettem.
Estére járt már az idő, mikor kiszedték belőlem, mi bajom. Anya nem szidott össze, pedig számítottam rá.
Másnap reggel Apa elém állt a kezében a szemüveggel. Azt mondta, a parton találta, és biztosan kimosták a hullámok. Elvettem tőle, emlékszem, örültem, de nem tudtam szívből megköszönni neki.
- Köszi. – csak ennyit dünnyögtem oda, de ez is inkább úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, „a te hibád, hogy egyáltalán elhagytam".
Apa csak mosolygott.
A napszemüveget nem vettem fel azután. Soha többé. Nagy volt rám.

Édesanyám évekkel később mesélte el, hogy Apa még akkor este, sötétben kiment a stégre, és egész éjjel kereste a szemüvegem a fenéken, a hínárok közt, a mély vízben. Órákon át látszott a horgászlámpájának a fénye, ahogy oda-vissza pásztázza a partot.
A kincsesládám még megvan. Megvan benne a szemüveg is, igaz, egy-két csavarja megrozsdásodott, és a festék is lepattogzott azóta róla, már nem vörös. Csak az én szemem, ha előveszem. Mert a kincsesládám velem van, a napszemüvegem is, csak az édesapám nem.

Description
Azon a nyáron vettem meg a napszemüvegem. Igazi retro sötétítő volt, az a vastag műanyagkeretes fajta, ami olyan tökéletesen passzolt az eldugott Balaton parti vendéglők műanyagszékeinek hangulatához. Pontosan illett a szomorúfűz leomló ágai alá is, melyek betakarták a roskatag stéget. Még most is tisztán emlékszem minden gallyára és levelére, annyi időm volt megfigyelni.
Legalább ezredszer nyaraltunk Alsóörsön, és rettentően egyedül éreztem magam. Édesanyám egész nap a szobában olvasgatott. Azt mondta, neki ez a kikapcsolódás. A mindennapok rohanó forgatagában nem volt ideje beleveszni a lapokba. Ha nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, kiültem apa mellé a stégre.
Apa ugyanis horgászott álló nap. Nem, nem is horgászott, inkább csak pecázgatott. A képzeletemben a horgászok mindig hősies alakok voltak, akik a tajtékzó habok között vívták a harcukat a nagy fogással, az igazival, A hallal. Apa csak gubbasztott a vízparton, és olyan ritkán fogott valamit, hogy néha komolyan azt hittem, be se lógatta a csalit. Egyszerűen szerette a csendet. Ilyenkor gondolkodhatott a világ meg az élet dolgain. Ilyenkor akkor is egyedül volt, ha mi is ott ültünk mellette.
Én ugyanúgy egyedül voltam. Csakhogy egyáltalán nem vágytam erre a magányra. Kalandozni, játszani akartam más korombeliekkel. Felfedezni a partot, együtt lubickolni a strandon, beosonni a szomszédos kempingbe, ijesztgetni a hattyúkat, vagy épp kenyérdarabokkal engesztelni őket. A gyerekek nem szeretik a csendet. Sem a bezártságot.
- Anyu, menjünk el fagyizni! – nyaggattam egyik délután édesanyám, aki fürdőruhában hasalt a kanapén.
Felpillantott a könyvéből, lecsúsztatta orrán a szemüvegét, úgy pislogott rám. Látszott rajta, hogy megzavartam. A szemében még tükröződött a történet, amit az imént olvasott.
- Majd délután, Kincsem.
- Na, Anyuci! Én most akarok fagyizni!
Sóhajtva ült fel, és fordította le könyvet. Nem csukta össze, ő is tudta, hogy ha összecsukja, és félreteszi, sose fogja befejezni.
- Várj, felöltözöm, és mehetünk.
Engedett önzésemnek, ez is csak dacot szült bennem.
- Ha ennyire nem akarod, akkor nem kell!
- Kicsim…
- El tudok menni egyedül is!
- Csak öt percet várj!
- Elmegyek egyedül! – vetettem oda, és tartottam a markom.
Anya nem akart veszekedni. Inkább rám hagyta a dolgot. Ez is bosszantott. Azt akartam, hogy figyeljen rám, hogy megértse, mit érzek akkor is, ha egy szót se szólok.
A kezembe nyomott két papír ötvenest. Ennyi volt éppen a tárcájában.
Durcásan gyűrtem zsebre, és csoszogva otthagytam.
Hamar elszállt a mérgem. Talán abban a pillanatban, mikor belöktem magam mögött az üdülő akadó kapuját. Vagy akkor, mikor hátat fordítottam neki, és rájöttem, hogy egész Alsóörs engem vár.
Úgy slattyogtam végig a hangulatos, apró házak között, mintha nem ismertem volna az utak minden göröngyét. Pedig, akárcsak a vonásokat a tenyeremben, régi barátaim voltak már. Esküszöm, még az árnyékomat is hosszabbnak, csinosabbnak láttam, mint valaha.
A fagylaltárus kocsija a mólón állt. A bajszos, jó kedélyű bácsi egy szó nélkül is tudta, mit kérek.
- Hol hagytad az anyukádat? – kérdezte, miközben hatalmas adag vaníliát mért az eper tetejére.
- Ott maradt.
- Egyedül jöttél? Már ilyen nagylány vagy?
Akkor először neveztek nagylánynak, és hirtelen annak is éreztem magam. Szép hangosan feleltem.
- Igen.
- Nézzenek oda! – mosolyodott el, majd átnyújtotta a tölcsért.
Pipiskedve vettem el tőle.
A hideg fagyalt, és a langyos balatoni szellő egyre csak marasztalt. Nem siettem vissza az üdülőbe. Ráérősen nézelődtem az árusoknál, figyeltem az embereket, akik csinos nyakláncokat, karkötőket vettek, és utánoztam őket, néha még bólogattam is, mintha komolyan gondolkodnék valamin.
Akkor láttam meg a napszemüvegem. Megcsillant rajta a koradélutáni napfény. A kerete egészen vörös volt. Nem bordó, hanem rózsavörös, mint azokban a külföldi filmekben, ahol a lányok pöttyös, pörgős szoknyát hordtak.
Megnéztem az árát, éppen annyi volt nálam. Tudtam, hogy anyu haragudni fog, de nem érdekelt. Én is haragudtam rá.
- Azt szeretném – mutattam öntudatosan zsákmányomra.
Az eladónő elnézően biccentette oldalra a fejét.
- Nem lesz az egy kicsit nagy rád?
- Nem.
Épp csak pillanatokra voltam attól, hogy felvehessem a napszemüveget, de azt is alig győztem kivárni. A lábam eszeveszettül járt. Egy kicsit tényleg nagy volt rám lötyögött a fejemen, és folyton helyre kellett tennem, hogy ne essen le, de úgy éreztem, más ember lettem tőle, hogy összesúgnak a hátam mögött. Mint azok a lányok a Greese-ben. Nem lepett volna meg, ha a móló közönsége egyszerre perdül táncra, és kezd el énekelni.
Büszkén lépdeltem hazafelé, alig vártam, hogy megmutathassam Anyának a szerzeményem, akkor is, ha nem fog örülni.
Odabenn nem találtam senkit.
A stég felől izgatott kiáltások hallatszottak, hát kiszaladtam.
A sötétített lencsék mögül is szikrázónak láttam édesapám alakját. Egészen megbabonázott, ahogy figyeltem. Hatalmasat rántott a boton, és a partig hallottam pörögni az orsót. A damil megfeszült, pattanásra készen várt, aztán megint engedett.
- Hozd a szákot! – kiáltott oda az üdülő vezetőjének apám.
- Ahhoz a halhoz kicsi lesz ez a merítő, Pistám!
Csak akkor vettem észre, hogy mindenki ott tolongott az apró stégen. Anyám, a szomszéd szobában lakó idős bácsi és a felesége, még a néni is a portáról, akitől reggel kaptam ingyen egy üveg kólát.
Egyedül én figyeltem a partról a küzdelmet. Nem akartam kimaradni, futottam végig a korhadt deszkákon, át a fűzfa alatt. Észre sem vettem, hogy csúszik lefelé az orromról a napszemüvegem. Egy cserfes falevél óvatlan lebbenése elég volt, és már csobbant is a Balaton öreg vizébe. A hínárok mohón kaptak utána. Vörösen sodródott egyre mélyebbre és mélyebbre.
Megálltam. Eleredt a könnyem. Sírtam.

A busa 55 kilós volt, és hatalmas szeletek lettek belőle. Akkor este az egész üdülő együtt vacsorázott. Óriási lakoma volt. Csak én voltam szótlan. Ha mégis megszólaltam, abban nem volt köszönet.
Dühös voltam mindenre. Főleg a szüleimre. És egy kicsit magamra is. Hiszen az én hibám volt, hogy elhagytam frissen szerzett kincsem. Pedig már elterveztem, ha hazamegyünk, beteszem a ládámba a többi csillogó csecsebecse közé, amiket összegyűjtögettem.
Estére járt már az idő, mikor kiszedték belőlem, mi bajom. Anya nem szidott össze, pedig számítottam rá.
Másnap reggel Apa elém állt a kezében a szemüveggel. Azt mondta, a parton találta, és biztosan kimosták a hullámok. Elvettem tőle, emlékszem, örültem, de nem tudtam szívből megköszönni neki.
- Köszi. – csak ennyit dünnyögtem oda, de ez is inkább úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, „a te hibád, hogy egyáltalán elhagytam".
Apa csak mosolygott.
A napszemüveget nem vettem fel azután. Soha többé. Nagy volt rám.

Édesanyám évekkel később mesélte el, hogy Apa még akkor este, sötétben kiment a stégre, és egész éjjel kereste a szemüvegem a fenéken, a hínárok közt, a mély vízben. Órákon át látszott a horgászlámpájának a fénye, ahogy oda-vissza pásztázza a partot.
A kincsesládám még megvan. Megvan benne a szemüveg is, igaz, egy-két csavarja megrozsdásodott, és a festék is lepattogzott azóta róla, már nem vörös. Csak az én szemem, ha előveszem. Mert a kincsesládám velem van, a napszemüvegem is, csak az édesapám nem.