HOME | DD

Description
1. Fejezet

            Az őserdő örökké lüktető létezésében nyugodt pillanatot találni szinte nem lehet. Amikor madarak elhallgatnak, amikor nem zümmög körülötted a természet egyszeriben megborzongsz, mert tudod, hogy valami rémes és ijesztő közeleg a sötétben. Minden érzéked a túlélésre hangol, ezért nem is vágyod azokat a pillanatokat, amikor az örök nyüzsgés egyszeriben elcsitul.

Van azonban ennek az élő, zöld színbe bújtatott vadonnak egy másik arca. Ahogy az eleven gyermek is elfárad és álomra hunyja kíváncsi szemeit, ez a zsibongó lény is időről időre elhallgat egy-egy pillanatra. A közeledő eső párájától nehéz, sűrű levegőben, közvetlenül pirkadat előtt érkezik ez a pillanat, mintegy váratlanul. Hosszú ideig tart, mire bárki kitanulja, mikor jön el a röpke perc, amikor megmutatja azt a másik arcát, amibe akkor is képes vagy beleszeretni, ha egyébként eleged van az állandó hangzavarból. Az éj leple alatt vadászó teremtmények, medvék, farkasok, tigrisek ilyenkorra visszavonultak pihenőhelyeikre. A nap sugaraival kelő gárda tagjai pedig még éppen csak ébredeznek, a közelgő eső ígérete beléjük fojtja a szót, borzongva bújnak vissza fedezékükbe.

    Az ilyen reggeleken szoktam mindenkinél előbb kelni. Nem tudom, mikor történt először, ahogy azt sem mikor vált szokásommá. Gyakran előfordult, hogy hajnalhasadás előtt keltem ezeken a nehéz, párás reggeleken. A pillanat végtelenségét általában a lombház óvó magasságában szunnyadó, örökké másvilágban járó Ywis, és a mindig jókedvű Carnita arcának szemlélésével élveztem ki.

Az elmúlt időszak vértől és gyűlölettől tocsogó eseményei beszivárogtak a mindennapjainkba. Ott bujkáltak a nyomok a sarkokba hajított fegyverek között, lenyomatot hagyva a ruháinkon, az arcunkon, az ágyainkban.

Carnita mellett, ahol Ywisnek kellett volna aludnia most az űr vette birtokba a párnát. Összerezzentem, ahogy az ajtóban állva a nyakamra cseppent a hideg vízcsepp, a karomon gyöngysort alkotó csinos bilincs halványan derengett jelezve, hogy újabb üzenetem érkezett. Kedvtelenül olvastam az utazás visszaigazolásáról szóló levelet, majd gyorsan töröltem – elvégre, ha nagyon szükség lenne rá, a szemétből még egy hónapig elérhető. A helyére a következő levél ugrott, amitől a torkomba gombóc nőtt.

Annyiszor olvastam, hogy már kívülről tudtam a meghívó szövegét. A döbbenet, csalódottság és sértettség egyszerre kényszerítettek földre, mikor először láttam és megpróbáltam értelmezni. A meghívás egy másik városba szólt. Kontinensnyi országunk átellenes szegmensébe invitáltak némi ármánykodás reményében. Egyenesen a főváros vérző szívébe, amitől elfogott a keserűség. Az elfogadása garantált, életre szóló elszakadást jelentett attól a helytől, amit az otthonomnak neveztem. Ezen a helyen, ami meg akar ölni, az nem trükközik, eljön és elveszi, amit akar. Ott, Lüxben… a legédesebb szavaknak is van egy mélyebb értelme, az ártatlan tettek pedig gyakran súlyos, brutális következményeket vonnak maguk után.

A levél maga kapóra jött. Tökéletesen időzítették, a megfelelő városba szólt, a legmegfelelőbb időpontban… „minél hamarabb” – elmélkedtem tovább.

Carnitára pillantottam, aki álmában idegesen mozgatta szemeit, mintha még ott is keresett volna. Tudtuk, hogy a főváros irányába kellene mozdulnunk, azonban útlevelet szerezni, vagy kiküldetéshez jutni rövid idő alatt lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A meghívó megoldotta ezeket a problémákat. Az idegeket borzoló, feszült várakozás és láblógatás a végéhez közeledett. Azonban a levél gyászos, gyalázatos élét semmi sem tudta elvenni.

Az égvilágon senki sem örült volna egy ilyen meghívónak. Részben azért, mert a városok közti jó kapcsolatok fenntartásáért és az emberek biztonságáért felelős szervezet elleni vizsgálódás volt a célja.

Alapvetően engem nem zavart, hogy a „nevét sem tudom” Harmónia Ligája mit művel a fővárosban, háromezer kilométerre a jelenlegi lakhelyemtől. Triftben szörnyetegeket keresve és erdei féllényeket kordában tartva a legkevésbé sem érintett közvetlenül, mit tesz vagy nem tesz a liga. Hozzánk is eljutottak a hírek, azonban itt legfeljebb bulvárnak számított és nem a mindennapjainkat érintették az ő tetteik. Az pedig, hogy ezt a távot átszeljék és megnézzék milyen egy őserdővel határos tengerparti nagyváros, ahol általában minden rendben van, elég valószerűtlennek tűnt.

A közelmúltig minden rendben volt Triftben, ahogy Lüxben is, bár mostanában úgy éreztem, minden bekövetkezett szörnyűségnek megvoltak az előjelei.

Miután a ligát felfüggesztették és a korábbi tíz tagból néhányat börtönbe zártak vagy távoli városokba száműztek, támadt némi zűr. Néhányan egyszerűen felszívódtak, ami aggodalomra adott okot és vizsgálódást kívánt. A mélyrepülés zavaros volt. Kevés cikket olvastam a témában, azok pedig kellően ellentmondásosak voltak.

A meghívóban leírták, hogy el kell takarítani az előző után maradt szemetet, majd elfoglalhatom az ezért járó helyet az újonnan alakuló liga élén.

Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonlót ígértek. Korábban a most feloszlatott ligában ajánlottak fel egy bájos helyet, most pedig az eljövendő liga vezetőjének kértek fel. Ez volt az első olyan meghívó, amit nem utasíthattam el. Presztízs-kérdéssé vált a családom számára, hogy valaki ilyen érdemmel szilárdítsa meg a helyünket a fővárosban ténykedő tartományurak között, akik az első emberekig vissza tudták vezetni a családfájukat.

Ennél a kirándulásnál az is jobb kilátásokkal kecsegetett volna, ha egyszerűen elfogatom magam a helyi problémát okozó orvvadászokkal, vagy tévedésből sikerül magam emberkereskedőkön keresztül eladnom egy távoli tartományba, ahol aztán kiállítanak, mint egy egzotikus teremtményt. Ahogyan azt tették Ywisszel, leszámítva az utolsó részt.

Carnita nyugtalanul nyújtotta ki hosszú, fedetlen barna karját abba az irányba, amerre Ywisnek lennie kellett volna. A fiút nem találta ott, álma kezdett nyugtalanná válni. Összepréseltem ajkaimat, vajon, ha most felébreszteném, elejét venném annak, hogy zaklatottá váljon az egész pihenése, és rémesen indítsa a reggelt, vagy még képes lesz ezt kiheverni és visszaaludni? Meg voltam győződve arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt néhány napban. Ezen az éjszakán többször sikerült felkeltenie engem is.

Szörnyű időszakot éltünk, amikor minden bokor mögött felbukkanhatott az ellenség és bárkit elragadhatott, senki sem volt biztonságban. Az ilyen állandó stressz rossz hatással van az alvásra. Az utóbbi időben azt is volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha az ember rossz alvóval kerül egy szobába. Nem mintha alapvetően Carnita rossz alvó lett volna. Szokott ő délig aludni úgy, hogy az összes kispárnát magához öleli, becsórja az ágy környékén levő takarókat – és még nyáladzik is hozzá. Ha nem így van, akkor addig fészkelődik, míg kilöki a másikat az ágyból. Ő már csak ilyen.

Ehhez képest, most összegömbölyödve feküdt a vékony takaró alatt. Itt kint az erdőben nem sok haszna van a nagy paplanoknak, azért takaródzunk, mert biztonságérzetet és privát szférát ad, ő láthatóan nem érezte magát eléggé biztonságban, takaró ide vagy oda.

    Úgy döntöttem, felébresztem, amúgy sem volt várható, hogy sokkal tovább húzza a végéhez közeledő éjszakát. Amíg esik az eső lehetséges, hogy sikerül valamit reggeliznünk, esetleg egy teát meginni és kitalálni valamit. Attól, hogy momentán egzisztenciális fájdalmunk volt és minden falat étellel élet-halál harcot kellett vívnunk miután a szánkba került, vagy a teát is erőszakkal kellett lent tartanunk, még ugyanúgy muszáj volt tovább húznunk egy nappal. Mindig csak egyetlen nappal, néhány órával kellett gondolkodnunk előre. A gondolataink ugyanakkor széles intervallumban ugráltak. A jövőbe nézve néhány órányit előre, a múltba azonban pillanatok alatt éveket tudtunk visszaugrani.

    Napok óta itt voltunk, talán soha korábban nem fordult még elő, hogy ennyi időt töltöttünk bezárkózva a lombházába és mindezt az időt csak arra fordítottuk, hogy… mire is? Nem emlékeztem arra sem, hogy előző nap mit csináltunk. Valószínűleg azért, mert ténylegesen semmit sem csináltunk. Ültünk csendben. Várakoztunk. Magunkba roskadtunk, számot vetettünk a hibáinkról, elmerültünk az önmarcangolás rideg mocsarában. Amikor azt mondtam, elmegyek a világ másik végén levő Lüxbe, Carnita bánatos tekintetéből kihunyt minden fény. Sápadt arccal ült le, sokáig fel sem pillantott, teljesen kiakadt és meglehet, végleg becsavarodott a gondolatra, hogy talán egyedül fog maradni.

Az egyszerű, végtelenül puritán lombház deszkája kellemetlenül nyikorgott, ami a fekhelyéhez közeledve elég nagy problémának tűnt. Történetesen egyikünk sem tartotta távol magától a fegyvereit még alvás közben sem. Főleg alvás közben nem! Carnita élénkzöld szemei hatalmasra nyíltak, a másodperc tört része elég volt ahhoz, hogy – ne történjen semmi. Hátrébb ugrottam, ő pedig ugyan előre nyúlt, arra, amerre a fegyverét tartotta, de a mozdulat félbe maradt. Fanyalogva néztem rá, ez nem így szokott történni. Eléggé mélyen járhatott a depresszió útvesztőjében, ha már a reflexes önvédelem is elmaradt. Mosolyt erőltettem magamra, legalább egy pillanatra.

- Gyere, igyunk egy teát.

Nemet intett és hosszú, háta közepéig érő haja gyanúsan csillogva terült szét széles, izmos vállán és omlott fedetlen mellkasára. Morgott valamit, majd a homlokáig húzva a palaszürke takarót elbújt.

A grimaszolva néztem utána, kezdtem elveszteni a türelmem. Kicsit feszültebb voltam, mint az ajánlott a magam fajtának.

- Márpedig – szeltem át egy lendületes lépéssel a szobát –, ki fogsz kelni az ágyadból és ma már csinálunk is valamit. Kezdetnek – rángattam le róla a takarót, amit nem eresztett – megiszunk egy teát. Valamelyiket, amitől nem állunk be – néztem rá szúrós tekintettel. Carnita érett a növényekhez és előfordult már, hogy olyasmiből sikerült teát főznie, amitől az ember látta a hangokat. Ő azt mondta, hogy ezek a sámános dolgaihoz kellenek, hogy kommunikáljon szellemekkel és megértse az összefüggéseket, szerintem inkább viccből tartotta őket otthon.

- Nem akarok teázni – tiltakozott. – Hányingerem van.

- Napok óta! Tudom – sóhajtottam, majd leültem mellé. Elkeseredve néztünk egymásra, óvatosan a hátára tettem a kezem, vigasztalólag simítottam végig gerince mentén, mire összerezzent. – Nem akarlak elkeseríteni, szívem, de ez nem lesz jobb pár napon belül. Erre egyszerűen nincs időnk.

Kiszáradt, szétharapdált alsó ajkába harapott ismét. Az ég visszafogottan morajlott, az eső pedig rögtön szakadni kezdett, forró páragomolyagokat küldve a magasba. Riadt madarak szálltak át más, biztonságosabbnak vélt ágakra a kellemetlen mély hang hallatán. Elkezdődött a reggel. A fák lombjairól csorgó víz egy gyűjtőbe érkezett a házban.

- Neked nem hiányzik? – kérdezte kizökkentve a gondolataimból.

Lehunytam a szemem, persze, hogy hiányzott. De valakinek meg kell mentenie, nem? Ezt mondogattam magamnak most már napok óta és úgy látszik ez a mantrám hatásos is volt. Kezdtem elhinni, hogy van még célja minden lélegzetvételünknek és ennél erősebbnek kell lennünk, ha tenni akarunk a társunkért.

Carnita feltornázta magát, hosszú, sötét karjain egyetlen tetoválás sem volt, időről időre elcsodálkoztam azon, hogy egy erdei féllénynek nincs törzsi tetoválása. Szemei vörösek voltak és egyszeriben sokkal másabbnak látszott. Idősebbnek, megtörtnek. Legtöbbször fiatalabbnak tűnt a valódi koránál, olyan arca volt, amire fel elkérik a személyi igazolványt, ha csak ránéz az alkoholokra a boltban.

- Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet, Lisanne… Ywist elrabolták. Ywis az egyik legnagyobb törzs leendő vezetője. Nála kisebb törzsek vezetőit is helyben hagyták, szerinted mit tudunk megmenteni belőle?

- Nem biztos, hogy aki elrabolta, tudta, hogy pontosan ki került a kezei közé. – Nem tudtam mivel megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy még életben van. – Mi van, ha az mondom, tudnék róla, ha meghalt volna?

Közelebb hajolt hozzám. – Azt mondanám, hogy hülyébb vagy, mint én. Az empatikus képességed nem működik azon, akiről nem tudod, hol van. És, ha távolabb van, mint a teás dobozom – pillantott a válla felett a szépen megmunkált tölgyből készült dobozra – akkor nem is hat rá.

Karba tett kézzel néztem végig rajta. Igaza volt, elég jól ismerte az adottságomat. Végtére erre alapozva tudtunk együtt dolgozni az évek során. Mégis, hogy mondhattam volna meg, hogy én ezt akkor is tudnám? Fintorogtam még egy sort, pontosan úgy hangzott ez a kijelentés, mintha én is kezdtem volna elveszteni a józan eszem.

- Lehet, azért van, mert lefeküdtem vele – érveltem. – Vagy azért, mert azóta együtt lógunk, hogy az eszemet tudom. És hozzáteszem, bármit is sikerül visszahoznunk belőle, azt visszahozzuk. Bármi is történik vele, ő Ywis. Aki csak csúnyán néz rá – hunyorogtam Carnita felé –, megtapasztalja hogyan vetkőzöm ki két másodperc alatt az összes civilizációt, amit rám aggattak.

- Kell hozzá két teljes másodperc? – gúnyolódott. Elnevettem magam. Nem sokkal később elrontottam a hangulatot azzal, hogy szóvá tettem, mennyire szánalmasak vagyunk most, hogy Ywis nincs itt velünk, hogy vezessen minket. Ha én lennék elrabolva, Ywis és Carnita már rég azon dolgoznának, hogy felkutassanak. Ugyanígy, ha Carnita tűnt volna el… ő volt az egyetlen igazán jólelkű a csapatban. Nem hagynánk, hogy szétszakítsanak minket. Akkor miért történhet meg az, hogy Ywis köddé válik, és mi itt ülünk napok óta a lombházban?

- Azt mondod, nem vagyunk vezéregyéniségek? – töprengett kiropogtatva nyakát, vállait.

- Mikor fordult elő legutóbb, hogy nem az ő döntése szerint cselekedtünk? – Erre vállat vont, én pedig kimertem egy adag vizet a lombház sarkában álló beltéri víztározóból. Carnita hümmögött. Volt olyan, hogy nem Ywis döntése szerint cselekedtünk, azok emlékezetesek maradtak. Az egyik melléfogás eredménye például egy csúnya törzsek közti leszámolás lett. Ywis, aki maga is törzsfőnöknek született, és úgy is nevelték, sokkal előttünk járt a diplomáciai válságok kezelésében, nem beszélve arról, hogy volt egyfajta természetes kisugárzása, ami miatt az ember bízni akart benne. A kézjegyemet viselő ötletek általában sötétek voltak, mint az óceán mélye. Ahogy az onnan feltörő morgások, úgy ezek sem voltak túl bizalomgerjesztők. – Megreggelizünk aztán, ha kell, még ebéd előtt elmegyek és fülön csípek egy orvvadászt, kegyetlenül megkínzom, hátha tud valamit, majd folytatom ezt addig, amíg nem jutunk egyről a kettőre.

- A reggelizést, vagy az emberek kínzását? – töprengett egy kicsit sem komolyan véve a kirohanásomat. Rögtön a keze ügyébe akadt valamilyen teának való növényi rész. Illatra citromfűnek mondtam volna.

- Nézd, Carnita… ha rólad lenne szó, Ywis már biztosan kitalálta volna, kihez forduljunk.

- Persze, mert ő tud kihez fordulni – üvöltött rám, mire elhajítottam a kezemből a poharat. Nem voltam ehhez hozzászokva. Carnita nem arról híres, hogy hamar kiengedi a hangját. – Szerinted én nem gondolkoztam ezen? Hogy kihez forduljunk – túrt bele hosszú hajába. – Szóba sem állnának velünk, mindegy milyen egyenruhát veszel fel. Ywis nélkül mi csak egy félvér és egy ember vagyunk. Ráadásul, lány is vagy. Ne vedd sértésnek, de ha csak nem te vagy az erdő őrzője nem fognak sosem úgy bánni veled, mint egy férfival, legyen bármilyen képességed, vagy bármilyen csinos békefenntartói egyenruhád.

Ebben is igaza volt, az öt fős békefenntartói csoportunkban mindenkinek megvolt a maga pótolhatatlan szerepe. Kezdődött azzal, hogy Szép Jason eltűnt egy szörnyes konfliktus végén, majd kiesett a világviszonylatban ritkaságnak számító vízi féllényünk is, most pedig Ywis… ő volt a mi belépőnk a társasági életbe. Hiába játszottunk egy csapatban, nélküle rajtunk előszeretettel átnéztek.

Ilyen az, amikor az ember legjobb barátjának akkora hadserege van, amivel könnyedén revanst vehetne bármelyik törzsön. Hirtelen senkinek nem jut eszébe kekeckedni azért mert az aranyifjú egy félvérrel bújik ágyba, vagy egy ember társaságában szórakozik. Nem mintha Carnita vagy én híján lettünk volna a megfelelő képességeknek. Csak másban voltunk jók. Ő például az erdő két hírhedt sámánjának leszármazottja volt. A szülei különböző törzsek tagjai voltak, akik egy közös látomás miatt találtak egymásra, és valóban rendkívüli gyerek született ebből a nászból. Én az emberek közt ritkának számító kettős képességet birtokoltam, melyek közül az empatikus képességem volt az, amelyet intenzívebben használtam és jobban ismertem, a másiktól igyekeztem megkímélni mindenkit.

Kelletlenül ciccegtem az üvegszilánkok szedegetése közben, míg Carnita bocsánatkérését hallgattam a kirohanása miatt. A romeltakarítás legalább sikeres volt.

- Az őrző nem tesz semmit – panaszoltam.

- Tudom – nézett fel rám, majd a kezembe nyomta a fémbögrébe töltött friss teát. – Ő az egyetlen, aki igazán tehetne valamit. Mi csak… békefenntartók vagyunk. Ráadásul az ötből már csak ketten – emelte felém saját bögréjét is, majd belekortyolt. – Szánalmas.

- Van egy ötletem – néztem szemein keresztül egyenesen a lelke mélyére. – Nem fog tetszeni, de van egy ötletem.

- Ez is olyan Lizás ötlet lesz? – kérdezte rosszallón.

- Nyilván – mosolyogtam szégyenkezve. – Azt hiszem, te teljes értékű pasi vagy – mutattam rá, finoman célozva a képességére, miszerint alakváltó.

- Ez rosszul esett. Egészen rosszul, de így van, csak félvér. Tudod, törzs nélküli.

- Az még jó is, nincsenek jeleid. Egy vagy az erdő gyermekei közül – hümmögtem tovább, ő meg úgy nézett rám, mintha ezen a vonalon már el is indult volna a szörnyűséges lehetőségeket keresve – az összes adottságod megvan ahhoz, hogy őrző légy.

- Ah – bukott ki belőle az őszinte megrökönyödés. – Hogy mi?

- Belőlem – tettem a szívemre a kezem – nem lehet őrző, sajnos vagy sem, teljesen ember vagyok.

Carnita tiltakozott ugyan, hogy az erdőnek jelenleg van egy őrzője és az egészséges. Még, ha meg is halna sem jelentené azt, hogy az erdő szelleme pont őt választaná a következő őrző posztjára.

Mindez lényegtelen volt, korábban hallottam egy sötét lelkű sámántól, hogy létezik egy módszer…

Miközben az eső egyre csak esett odakinn, addig én lombház biztos rejtekében meséltem el Carnitának az elmémben megfogalmazott, szilárd alapokon nyugvó tervem. Nem volt egy jó terv, elég undorítónak hangzott. Még akkor is visszataszítónak tűnhetett, ha a másiknak egyáltalán fogalma sem volt az erdő működéséről, Carnita azonban tudta, hogy amit előadok neki, az nem egyszerű gyilkosság. Az őrző életét elvenni, olyan, mint magát az erdőt megsebezni.

Az erdő őrzője nem konkrétan egy erőt birtokol, mint a legtöbb emberi lény vagy a trifti féllények. Az őrző érintkezve az erdőt életben tartó hatalmas szellemmel képes volt bármivel összekapcsolódni, végtére minden erő rajta keresztül áramlott.

Ha vissza akarjuk szerezni Ywist, akkor a legkézenfekvőbb, ha meglátogatjuk az őrzőt, aki a sosem látott mértéket öltő orvvadászat és emberkereskedés ellen a meditálást és imádkozást választotta fegyveréül. Túlságosan sok erdei féllényt hurcoltak el és túl sokan haltak meg miatta. Az őrzőnek meg kellene védenie az erdőt, nem hagyhatná, hogy végveszélybe kerüljön az, amit őriz. Kiváló őrző lett volna belőle, békeidőben. Sokkal rosszabbakkal, önző, háborúskodó őrzőkkel is szembe kellett nézni már a történelem során, akik mély nyomot, szégyent és gyalázatot hagytak örökségül. Ezekhez képest a mostani még mindig pozitív hős volt a szememben. Leszámítva, hogy nem tett semmit, amikor cselekednie kellett volna.

    Azt hiszem, Carnita egyre sápadtabb bőre egyfajta őrültségi mértékegységként is szolgált. Minél többet meséltem, ő annál fehérebb lett. Mire tüzetesen előadtam, mit és hogyan kéne tenni ahhoz, hogy őrző válhasson belőle nagyobb szörnyetegnek tartott, mint a városi legendák emberevő szörnyeinek többségét.

Description
1. Fejezet

            Az őserdő örökké lüktető létezésében nyugodt pillanatot találni szinte nem lehet. Amikor madarak elhallgatnak, amikor nem zümmög körülötted a természet egyszeriben megborzongsz, mert tudod, hogy valami rémes és ijesztő közeleg a sötétben. Minden érzéked a túlélésre hangol, ezért nem is vágyod azokat a pillanatokat, amikor az örök nyüzsgés egyszeriben elcsitul.

Van azonban ennek az élő, zöld színbe bújtatott vadonnak egy másik arca. Ahogy az eleven gyermek is elfárad és álomra hunyja kíváncsi szemeit, ez a zsibongó lény is időről időre elhallgat egy-egy pillanatra. A közeledő eső párájától nehéz, sűrű levegőben, közvetlenül pirkadat előtt érkezik ez a pillanat, mintegy váratlanul. Hosszú ideig tart, mire bárki kitanulja, mikor jön el a röpke perc, amikor megmutatja azt a másik arcát, amibe akkor is képes vagy beleszeretni, ha egyébként eleged van az állandó hangzavarból. Az éj leple alatt vadászó teremtmények, medvék, farkasok, tigrisek ilyenkorra visszavonultak pihenőhelyeikre. A nap sugaraival kelő gárda tagjai pedig még éppen csak ébredeznek, a közelgő eső ígérete beléjük fojtja a szót, borzongva bújnak vissza fedezékükbe.

    Az ilyen reggeleken szoktam mindenkinél előbb kelni. Nem tudom, mikor történt először, ahogy azt sem mikor vált szokásommá. Gyakran előfordult, hogy hajnalhasadás előtt keltem ezeken a nehéz, párás reggeleken. A pillanat végtelenségét általában a lombház óvó magasságában szunnyadó, örökké másvilágban járó Ywis, és a mindig jókedvű Carnita arcának szemlélésével élveztem ki.

Az elmúlt időszak vértől és gyűlölettől tocsogó eseményei beszivárogtak a mindennapjainkba. Ott bujkáltak a nyomok a sarkokba hajított fegyverek között, lenyomatot hagyva a ruháinkon, az arcunkon, az ágyainkban.

Carnita mellett, ahol Ywisnek kellett volna aludnia most az űr vette birtokba a párnát. Összerezzentem, ahogy az ajtóban állva a nyakamra cseppent a hideg vízcsepp, a karomon gyöngysort alkotó csinos bilincs halványan derengett jelezve, hogy újabb üzenetem érkezett. Kedvtelenül olvastam az utazás visszaigazolásáról szóló levelet, majd gyorsan töröltem – elvégre, ha nagyon szükség lenne rá, a szemétből még egy hónapig elérhető. A helyére a következő levél ugrott, amitől a torkomba gombóc nőtt.

Annyiszor olvastam, hogy már kívülről tudtam a meghívó szövegét. A döbbenet, csalódottság és sértettség egyszerre kényszerítettek földre, mikor először láttam és megpróbáltam értelmezni. A meghívás egy másik városba szólt. Kontinensnyi országunk átellenes szegmensébe invitáltak némi ármánykodás reményében. Egyenesen a főváros vérző szívébe, amitől elfogott a keserűség. Az elfogadása garantált, életre szóló elszakadást jelentett attól a helytől, amit az otthonomnak neveztem. Ezen a helyen, ami meg akar ölni, az nem trükközik, eljön és elveszi, amit akar. Ott, Lüxben… a legédesebb szavaknak is van egy mélyebb értelme, az ártatlan tettek pedig gyakran súlyos, brutális következményeket vonnak maguk után.

A levél maga kapóra jött. Tökéletesen időzítették, a megfelelő városba szólt, a legmegfelelőbb időpontban… „minél hamarabb” – elmélkedtem tovább.

Carnitára pillantottam, aki álmában idegesen mozgatta szemeit, mintha még ott is keresett volna. Tudtuk, hogy a főváros irányába kellene mozdulnunk, azonban útlevelet szerezni, vagy kiküldetéshez jutni rövid idő alatt lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A meghívó megoldotta ezeket a problémákat. Az idegeket borzoló, feszült várakozás és láblógatás a végéhez közeledett. Azonban a levél gyászos, gyalázatos élét semmi sem tudta elvenni.

Az égvilágon senki sem örült volna egy ilyen meghívónak. Részben azért, mert a városok közti jó kapcsolatok fenntartásáért és az emberek biztonságáért felelős szervezet elleni vizsgálódás volt a célja.

Alapvetően engem nem zavart, hogy a „nevét sem tudom” Harmónia Ligája mit művel a fővárosban, háromezer kilométerre a jelenlegi lakhelyemtől. Triftben szörnyetegeket keresve és erdei féllényeket kordában tartva a legkevésbé sem érintett közvetlenül, mit tesz vagy nem tesz a liga. Hozzánk is eljutottak a hírek, azonban itt legfeljebb bulvárnak számított és nem a mindennapjainkat érintették az ő tetteik. Az pedig, hogy ezt a távot átszeljék és megnézzék milyen egy őserdővel határos tengerparti nagyváros, ahol általában minden rendben van, elég valószerűtlennek tűnt.

A közelmúltig minden rendben volt Triftben, ahogy Lüxben is, bár mostanában úgy éreztem, minden bekövetkezett szörnyűségnek megvoltak az előjelei.

Miután a ligát felfüggesztették és a korábbi tíz tagból néhányat börtönbe zártak vagy távoli városokba száműztek, támadt némi zűr. Néhányan egyszerűen felszívódtak, ami aggodalomra adott okot és vizsgálódást kívánt. A mélyrepülés zavaros volt. Kevés cikket olvastam a témában, azok pedig kellően ellentmondásosak voltak.

A meghívóban leírták, hogy el kell takarítani az előző után maradt szemetet, majd elfoglalhatom az ezért járó helyet az újonnan alakuló liga élén.

Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonlót ígértek. Korábban a most feloszlatott ligában ajánlottak fel egy bájos helyet, most pedig az eljövendő liga vezetőjének kértek fel. Ez volt az első olyan meghívó, amit nem utasíthattam el. Presztízs-kérdéssé vált a családom számára, hogy valaki ilyen érdemmel szilárdítsa meg a helyünket a fővárosban ténykedő tartományurak között, akik az első emberekig vissza tudták vezetni a családfájukat.

Ennél a kirándulásnál az is jobb kilátásokkal kecsegetett volna, ha egyszerűen elfogatom magam a helyi problémát okozó orvvadászokkal, vagy tévedésből sikerül magam emberkereskedőkön keresztül eladnom egy távoli tartományba, ahol aztán kiállítanak, mint egy egzotikus teremtményt. Ahogyan azt tették Ywisszel, leszámítva az utolsó részt.

Carnita nyugtalanul nyújtotta ki hosszú, fedetlen barna karját abba az irányba, amerre Ywisnek lennie kellett volna. A fiút nem találta ott, álma kezdett nyugtalanná válni. Összepréseltem ajkaimat, vajon, ha most felébreszteném, elejét venném annak, hogy zaklatottá váljon az egész pihenése, és rémesen indítsa a reggelt, vagy még képes lesz ezt kiheverni és visszaaludni? Meg voltam győződve arról, hogy nem sokat aludt az elmúlt néhány napban. Ezen az éjszakán többször sikerült felkeltenie engem is.

Szörnyű időszakot éltünk, amikor minden bokor mögött felbukkanhatott az ellenség és bárkit elragadhatott, senki sem volt biztonságban. Az ilyen állandó stressz rossz hatással van az alvásra. Az utóbbi időben azt is volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha az ember rossz alvóval kerül egy szobába. Nem mintha alapvetően Carnita rossz alvó lett volna. Szokott ő délig aludni úgy, hogy az összes kispárnát magához öleli, becsórja az ágy környékén levő takarókat – és még nyáladzik is hozzá. Ha nem így van, akkor addig fészkelődik, míg kilöki a másikat az ágyból. Ő már csak ilyen.

Ehhez képest, most összegömbölyödve feküdt a vékony takaró alatt. Itt kint az erdőben nem sok haszna van a nagy paplanoknak, azért takaródzunk, mert biztonságérzetet és privát szférát ad, ő láthatóan nem érezte magát eléggé biztonságban, takaró ide vagy oda.

    Úgy döntöttem, felébresztem, amúgy sem volt várható, hogy sokkal tovább húzza a végéhez közeledő éjszakát. Amíg esik az eső lehetséges, hogy sikerül valamit reggeliznünk, esetleg egy teát meginni és kitalálni valamit. Attól, hogy momentán egzisztenciális fájdalmunk volt és minden falat étellel élet-halál harcot kellett vívnunk miután a szánkba került, vagy a teát is erőszakkal kellett lent tartanunk, még ugyanúgy muszáj volt tovább húznunk egy nappal. Mindig csak egyetlen nappal, néhány órával kellett gondolkodnunk előre. A gondolataink ugyanakkor széles intervallumban ugráltak. A jövőbe nézve néhány órányit előre, a múltba azonban pillanatok alatt éveket tudtunk visszaugrani.

    Napok óta itt voltunk, talán soha korábban nem fordult még elő, hogy ennyi időt töltöttünk bezárkózva a lombházába és mindezt az időt csak arra fordítottuk, hogy… mire is? Nem emlékeztem arra sem, hogy előző nap mit csináltunk. Valószínűleg azért, mert ténylegesen semmit sem csináltunk. Ültünk csendben. Várakoztunk. Magunkba roskadtunk, számot vetettünk a hibáinkról, elmerültünk az önmarcangolás rideg mocsarában. Amikor azt mondtam, elmegyek a világ másik végén levő Lüxbe, Carnita bánatos tekintetéből kihunyt minden fény. Sápadt arccal ült le, sokáig fel sem pillantott, teljesen kiakadt és meglehet, végleg becsavarodott a gondolatra, hogy talán egyedül fog maradni.

Az egyszerű, végtelenül puritán lombház deszkája kellemetlenül nyikorgott, ami a fekhelyéhez közeledve elég nagy problémának tűnt. Történetesen egyikünk sem tartotta távol magától a fegyvereit még alvás közben sem. Főleg alvás közben nem! Carnita élénkzöld szemei hatalmasra nyíltak, a másodperc tört része elég volt ahhoz, hogy – ne történjen semmi. Hátrébb ugrottam, ő pedig ugyan előre nyúlt, arra, amerre a fegyverét tartotta, de a mozdulat félbe maradt. Fanyalogva néztem rá, ez nem így szokott történni. Eléggé mélyen járhatott a depresszió útvesztőjében, ha már a reflexes önvédelem is elmaradt. Mosolyt erőltettem magamra, legalább egy pillanatra.

- Gyere, igyunk egy teát.

Nemet intett és hosszú, háta közepéig érő haja gyanúsan csillogva terült szét széles, izmos vállán és omlott fedetlen mellkasára. Morgott valamit, majd a homlokáig húzva a palaszürke takarót elbújt.

A grimaszolva néztem utána, kezdtem elveszteni a türelmem. Kicsit feszültebb voltam, mint az ajánlott a magam fajtának.

- Márpedig – szeltem át egy lendületes lépéssel a szobát –, ki fogsz kelni az ágyadból és ma már csinálunk is valamit. Kezdetnek – rángattam le róla a takarót, amit nem eresztett – megiszunk egy teát. Valamelyiket, amitől nem állunk be – néztem rá szúrós tekintettel. Carnita érett a növényekhez és előfordult már, hogy olyasmiből sikerült teát főznie, amitől az ember látta a hangokat. Ő azt mondta, hogy ezek a sámános dolgaihoz kellenek, hogy kommunikáljon szellemekkel és megértse az összefüggéseket, szerintem inkább viccből tartotta őket otthon.

- Nem akarok teázni – tiltakozott. – Hányingerem van.

- Napok óta! Tudom – sóhajtottam, majd leültem mellé. Elkeseredve néztünk egymásra, óvatosan a hátára tettem a kezem, vigasztalólag simítottam végig gerince mentén, mire összerezzent. – Nem akarlak elkeseríteni, szívem, de ez nem lesz jobb pár napon belül. Erre egyszerűen nincs időnk.

Kiszáradt, szétharapdált alsó ajkába harapott ismét. Az ég visszafogottan morajlott, az eső pedig rögtön szakadni kezdett, forró páragomolyagokat küldve a magasba. Riadt madarak szálltak át más, biztonságosabbnak vélt ágakra a kellemetlen mély hang hallatán. Elkezdődött a reggel. A fák lombjairól csorgó víz egy gyűjtőbe érkezett a házban.

- Neked nem hiányzik? – kérdezte kizökkentve a gondolataimból.

Lehunytam a szemem, persze, hogy hiányzott. De valakinek meg kell mentenie, nem? Ezt mondogattam magamnak most már napok óta és úgy látszik ez a mantrám hatásos is volt. Kezdtem elhinni, hogy van még célja minden lélegzetvételünknek és ennél erősebbnek kell lennünk, ha tenni akarunk a társunkért.

Carnita feltornázta magát, hosszú, sötét karjain egyetlen tetoválás sem volt, időről időre elcsodálkoztam azon, hogy egy erdei féllénynek nincs törzsi tetoválása. Szemei vörösek voltak és egyszeriben sokkal másabbnak látszott. Idősebbnek, megtörtnek. Legtöbbször fiatalabbnak tűnt a valódi koránál, olyan arca volt, amire fel elkérik a személyi igazolványt, ha csak ránéz az alkoholokra a boltban.

- Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet, Lisanne… Ywist elrabolták. Ywis az egyik legnagyobb törzs leendő vezetője. Nála kisebb törzsek vezetőit is helyben hagyták, szerinted mit tudunk megmenteni belőle?

- Nem biztos, hogy aki elrabolta, tudta, hogy pontosan ki került a kezei közé. – Nem tudtam mivel megmagyarázni, egyszerűen éreztem, hogy még életben van. – Mi van, ha az mondom, tudnék róla, ha meghalt volna?

Közelebb hajolt hozzám. – Azt mondanám, hogy hülyébb vagy, mint én. Az empatikus képességed nem működik azon, akiről nem tudod, hol van. És, ha távolabb van, mint a teás dobozom – pillantott a válla felett a szépen megmunkált tölgyből készült dobozra – akkor nem is hat rá.

Karba tett kézzel néztem végig rajta. Igaza volt, elég jól ismerte az adottságomat. Végtére erre alapozva tudtunk együtt dolgozni az évek során. Mégis, hogy mondhattam volna meg, hogy én ezt akkor is tudnám? Fintorogtam még egy sort, pontosan úgy hangzott ez a kijelentés, mintha én is kezdtem volna elveszteni a józan eszem.

- Lehet, azért van, mert lefeküdtem vele – érveltem. – Vagy azért, mert azóta együtt lógunk, hogy az eszemet tudom. És hozzáteszem, bármit is sikerül visszahoznunk belőle, azt visszahozzuk. Bármi is történik vele, ő Ywis. Aki csak csúnyán néz rá – hunyorogtam Carnita felé –, megtapasztalja hogyan vetkőzöm ki két másodperc alatt az összes civilizációt, amit rám aggattak.

- Kell hozzá két teljes másodperc? – gúnyolódott. Elnevettem magam. Nem sokkal később elrontottam a hangulatot azzal, hogy szóvá tettem, mennyire szánalmasak vagyunk most, hogy Ywis nincs itt velünk, hogy vezessen minket. Ha én lennék elrabolva, Ywis és Carnita már rég azon dolgoznának, hogy felkutassanak. Ugyanígy, ha Carnita tűnt volna el… ő volt az egyetlen igazán jólelkű a csapatban. Nem hagynánk, hogy szétszakítsanak minket. Akkor miért történhet meg az, hogy Ywis köddé válik, és mi itt ülünk napok óta a lombházban?

- Azt mondod, nem vagyunk vezéregyéniségek? – töprengett kiropogtatva nyakát, vállait.

- Mikor fordult elő legutóbb, hogy nem az ő döntése szerint cselekedtünk? – Erre vállat vont, én pedig kimertem egy adag vizet a lombház sarkában álló beltéri víztározóból. Carnita hümmögött. Volt olyan, hogy nem Ywis döntése szerint cselekedtünk, azok emlékezetesek maradtak. Az egyik melléfogás eredménye például egy csúnya törzsek közti leszámolás lett. Ywis, aki maga is törzsfőnöknek született, és úgy is nevelték, sokkal előttünk járt a diplomáciai válságok kezelésében, nem beszélve arról, hogy volt egyfajta természetes kisugárzása, ami miatt az ember bízni akart benne. A kézjegyemet viselő ötletek általában sötétek voltak, mint az óceán mélye. Ahogy az onnan feltörő morgások, úgy ezek sem voltak túl bizalomgerjesztők. – Megreggelizünk aztán, ha kell, még ebéd előtt elmegyek és fülön csípek egy orvvadászt, kegyetlenül megkínzom, hátha tud valamit, majd folytatom ezt addig, amíg nem jutunk egyről a kettőre.

- A reggelizést, vagy az emberek kínzását? – töprengett egy kicsit sem komolyan véve a kirohanásomat. Rögtön a keze ügyébe akadt valamilyen teának való növényi rész. Illatra citromfűnek mondtam volna.

- Nézd, Carnita… ha rólad lenne szó, Ywis már biztosan kitalálta volna, kihez forduljunk.

- Persze, mert ő tud kihez fordulni – üvöltött rám, mire elhajítottam a kezemből a poharat. Nem voltam ehhez hozzászokva. Carnita nem arról híres, hogy hamar kiengedi a hangját. – Szerinted én nem gondolkoztam ezen? Hogy kihez forduljunk – túrt bele hosszú hajába. – Szóba sem állnának velünk, mindegy milyen egyenruhát veszel fel. Ywis nélkül mi csak egy félvér és egy ember vagyunk. Ráadásul, lány is vagy. Ne vedd sértésnek, de ha csak nem te vagy az erdő őrzője nem fognak sosem úgy bánni veled, mint egy férfival, legyen bármilyen képességed, vagy bármilyen csinos békefenntartói egyenruhád.

Ebben is igaza volt, az öt fős békefenntartói csoportunkban mindenkinek megvolt a maga pótolhatatlan szerepe. Kezdődött azzal, hogy Szép Jason eltűnt egy szörnyes konfliktus végén, majd kiesett a világviszonylatban ritkaságnak számító vízi féllényünk is, most pedig Ywis… ő volt a mi belépőnk a társasági életbe. Hiába játszottunk egy csapatban, nélküle rajtunk előszeretettel átnéztek.

Ilyen az, amikor az ember legjobb barátjának akkora hadserege van, amivel könnyedén revanst vehetne bármelyik törzsön. Hirtelen senkinek nem jut eszébe kekeckedni azért mert az aranyifjú egy félvérrel bújik ágyba, vagy egy ember társaságában szórakozik. Nem mintha Carnita vagy én híján lettünk volna a megfelelő képességeknek. Csak másban voltunk jók. Ő például az erdő két hírhedt sámánjának leszármazottja volt. A szülei különböző törzsek tagjai voltak, akik egy közös látomás miatt találtak egymásra, és valóban rendkívüli gyerek született ebből a nászból. Én az emberek közt ritkának számító kettős képességet birtokoltam, melyek közül az empatikus képességem volt az, amelyet intenzívebben használtam és jobban ismertem, a másiktól igyekeztem megkímélni mindenkit.

Kelletlenül ciccegtem az üvegszilánkok szedegetése közben, míg Carnita bocsánatkérését hallgattam a kirohanása miatt. A romeltakarítás legalább sikeres volt.

- Az őrző nem tesz semmit – panaszoltam.

- Tudom – nézett fel rám, majd a kezembe nyomta a fémbögrébe töltött friss teát. – Ő az egyetlen, aki igazán tehetne valamit. Mi csak… békefenntartók vagyunk. Ráadásul az ötből már csak ketten – emelte felém saját bögréjét is, majd belekortyolt. – Szánalmas.

- Van egy ötletem – néztem szemein keresztül egyenesen a lelke mélyére. – Nem fog tetszeni, de van egy ötletem.

- Ez is olyan Lizás ötlet lesz? – kérdezte rosszallón.

- Nyilván – mosolyogtam szégyenkezve. – Azt hiszem, te teljes értékű pasi vagy – mutattam rá, finoman célozva a képességére, miszerint alakváltó.

- Ez rosszul esett. Egészen rosszul, de így van, csak félvér. Tudod, törzs nélküli.

- Az még jó is, nincsenek jeleid. Egy vagy az erdő gyermekei közül – hümmögtem tovább, ő meg úgy nézett rám, mintha ezen a vonalon már el is indult volna a szörnyűséges lehetőségeket keresve – az összes adottságod megvan ahhoz, hogy őrző légy.

- Ah – bukott ki belőle az őszinte megrökönyödés. – Hogy mi?

- Belőlem – tettem a szívemre a kezem – nem lehet őrző, sajnos vagy sem, teljesen ember vagyok.

Carnita tiltakozott ugyan, hogy az erdőnek jelenleg van egy őrzője és az egészséges. Még, ha meg is halna sem jelentené azt, hogy az erdő szelleme pont őt választaná a következő őrző posztjára.

Mindez lényegtelen volt, korábban hallottam egy sötét lelkű sámántól, hogy létezik egy módszer…

Miközben az eső egyre csak esett odakinn, addig én lombház biztos rejtekében meséltem el Carnitának az elmémben megfogalmazott, szilárd alapokon nyugvó tervem. Nem volt egy jó terv, elég undorítónak hangzott. Még akkor is visszataszítónak tűnhetett, ha a másiknak egyáltalán fogalma sem volt az erdő működéséről, Carnita azonban tudta, hogy amit előadok neki, az nem egyszerű gyilkosság. Az őrző életét elvenni, olyan, mint magát az erdőt megsebezni.

Az erdő őrzője nem konkrétan egy erőt birtokol, mint a legtöbb emberi lény vagy a trifti féllények. Az őrző érintkezve az erdőt életben tartó hatalmas szellemmel képes volt bármivel összekapcsolódni, végtére minden erő rajta keresztül áramlott.

Ha vissza akarjuk szerezni Ywist, akkor a legkézenfekvőbb, ha meglátogatjuk az őrzőt, aki a sosem látott mértéket öltő orvvadászat és emberkereskedés ellen a meditálást és imádkozást választotta fegyveréül. Túlságosan sok erdei féllényt hurcoltak el és túl sokan haltak meg miatta. Az őrzőnek meg kellene védenie az erdőt, nem hagyhatná, hogy végveszélybe kerüljön az, amit őriz. Kiváló őrző lett volna belőle, békeidőben. Sokkal rosszabbakkal, önző, háborúskodó őrzőkkel is szembe kellett nézni már a történelem során, akik mély nyomot, szégyent és gyalázatot hagytak örökségül. Ezekhez képest a mostani még mindig pozitív hős volt a szememben. Leszámítva, hogy nem tett semmit, amikor cselekednie kellett volna.

    Azt hiszem, Carnita egyre sápadtabb bőre egyfajta őrültségi mértékegységként is szolgált. Minél többet meséltem, ő annál fehérebb lett. Mire tüzetesen előadtam, mit és hogyan kéne tenni ahhoz, hogy őrző válhasson belőle nagyobb szörnyetegnek tartott, mint a városi legendák emberevő szörnyeinek többségét.