HOME | DD

Description
Előszó

Fény, sötét. Fent és lent. Nappal és éjszaka... Örökös ellentétek. De mégis, együtt jelentik a tökéletes harmóniát.
Tűnhet tündérmesének, legendának, egyszerű históriának az, amit most papírra vetek. Írhatnék magamról is, de hát kit érdekelne egy unalmas párizsi lány mindennapi élete. Inkább egy olyan történetet mondok el, ami - habár érint engem - nekem is még csak most lett ismeretes. Voltak már régebben is hozzá kapcsolódó események, de az igazi történés csak 26 évvel ezelőtt, 1881 januárjában indult útjára.
Elbeszélésemben sokak visszaemlékezése és naplójegyzete segít.

Hallgassák hát figyelemmel, hogyan lett szerelmes a csalogány egy rózsába!

Első fejezet
Egy ismeretlen ismerős
Csöndesen fújdogált a koraesti szél Párizs utcáin, felkavarva a város porát. A lemenőben lévő nap arany, bíbor és mályva színben játszott a szürkés égen és a házak ablakán. Az operaház irodájában egy férfi iszogatta remegő poharából azt a pár korty brandy-t, ami még nem a bordó kárpiton kötött ki. Egyre csak meredt ki az ablakon, monoton módon mormogva egy kérdést: Késnek, késnek... Hol késnek már? Egy kopogás, a pohár darabokra törik.  Második koppanás, egy fájdalmas kiáltás hallatszik. Még egy kopp, és az ajtóban egy hölgy alakja jelent meg:
- Hivatott, Poligny úr. De ha zavarok, akkor… Igazgató úr, hiszen magának vérzik a keze!
-Ó, ugyan… semmiség. Mindjárt eláll. jöjjön csak beljebb, Madame Giry, beszédem van önnel!
- Ha a tánckarral van a gond, az nem az én hibám. Az a sok rakoncátlan újonc…
Madame Giry - vagy ahogyan én megismertem, Giry mama - a Párizsi Operaház balettkarát vezette. Szigorú, kemény tanár, tud fegyelmet tartani, minden tanítványa egy-egy csillag a balett-történelmében. No igaz, ezzel talán túlzok, de kétség kívül jó munkát végzett. Bár több időm lett volna a megismerésére…
- Ugyan, de hogy! Semmi gond nincs a táncosokkal! Másfajta szolgálataira gondoltam… Tudja, most hogy új lesz az igazgatóság, kelleni fog nekik némi segítség.
- Igazán? – vonta fel a szemöldökét- Ezzel most Ő rá célzott, ugye?
A hölgy engedély kérően rátekintett felettesére, s mikor az bólintott, bereteszelte a tölgyfaajtót. Odasétált a férfi mellé, majd egy vele szemben lévő gesztenyebarna, bőrhuzatos fotelben helyet foglalt.  Fáradtság teljesen sóhajtott:
- Már előre érzem, hogy az új kollegák bolondnak fognak tartani. Mindkettőnket.
- Ez igaz… De végtére is, okuk az lehet bőven rá. Gondoljon csak bele! Nap mint nap jönnek a levelek, megmagyarázhatatlanul, egy ismeretlen személytől…
- Miféle idegenről beszél maga? – csattant föl a madame – Hát ön szerint, egy ismeretlentől kapunk utasításokat? Nem! Ismerjük, még ha nem is személyesen. Hol lenne az opera a tanácsai nélkül?  Mindnyájunknál műveltebb, sokkalta ismeretesebb a zenében, mint bármelyik énekesünk. Igenis ismerjük, még akkor is, ha nem láttuk az arcát.
- Buquet azt mondta, hogy egyszer látta őt. Fent, a kötelek és a díszletek között. Hosszú, fekete köpenyt viselt, halálfeje volt – motyogta szórakozottan Edward Poligny a padlót bűvölve.
- Joseph Buquet egy részeges idióta, nem tudja mit beszél! – fakadt ki az asszony. – Csak a balettos kislányaimat akarja ezzel az ostoba históriájával riogatni.  Mindent az Ő nyakába aggatnak. És félnek. Ha nyikordul a színpad, ha meglebben a függöny... Rettegnek egy ismeretlen ismerőstől – A madame idegesen tekergette hosszú hajfonatát. Egy kis ideig csendben elmélyedtek gondolataikban. De mégis tele volt feszültséggel a szoba. Valaki figyeli őket.
-Durr, durr, durr! – hallatszott a fal túloldaláról.
- De sürgős valakinek! – ráncolta a homlokát az igazgató – Kérem madame, engedje be, bárki is az!
A hölgy odalépdelt a bejárathoz, s figyelt pár másodpercig. Mintha meg szeretne hallani valamit. Bólintott egy aprót, majd kirántotta az ajtót. A túloldalról pedig behuppant egy férfi a nő lába elé.
- Ó, Joseph! Minő meglepetés! - leplezetlen élvezettel gúnyolódott a kötélmesteren. - Felöntöttünk a garatra ismételten, nem de?
- Eh, ugyan madame – nyögte, miközben feltápászkodott – Maga akármilyen jó balett tanár, a humorán bőven van mit csiszolni. De hagy ne most keljen önnek leckéket adnom – és vetett rá egy lenéző pillantást.
- Az égszerelmére, intézzék a nézeteltéréseiket majd később! Buquet, könyörögve kérem, mondja már, mi volt ily sürgős? - Igazgató úr, Monsieur Firmin és Monsieur André hintója befutott – jelentette be, és egy kifigurázott meghajlással kisebb gáncsot vetett kolleganőjének.
- Mit képzel… - sziszegte. De Poligny mindezt észre sem vette.
- Ó, végre! Ez remek, remek! Joseph, mit ácsorog még itt? Induljon, de sürgősen, menjen egyenesen a próbára, erősítse a köteleket, jelentse az érkezésüket a színészeknek… Ne, várjon! Inkább magam szeretném őket bejelenteni. Ó, adja az ég, hogy sikerüljön ez az estély – a férfi teljesen felvillanyozódott, lassan már inkább csak maga elé beszélt, s nem a beosztottjaihoz intézte szavait.
A kötélmester egy ,,Igenis, Munsieeur"-t hadarva el is indult volna, hogy teljesítse a kérést, ha meg nem akad a szeme valamin. Egy apró papiros, rajta koponyát formáló, vérvörös pecséttel hevert az íróasztalon, amely egy pár pillanattal előbb még üres volt. Ezt Giry asszony is észrevette.
- Munsieur - szólt, szemét le nem véve a levélről -, úgy hiszem, postánk van.
A mosoly ráfagyott az uraság arcára: - Hogyan? Egy újabb…?
A hölgy lassan bólogatott, miközben nézegette a különös küldeményt. Ismerős volt neki, nagyon is ismerős. Akárcsak a feladója. Sejtette is, mi állhat benne. Még sem merte kinyitni. Igaz, illetlenség is lett volna, hiszen nem neki jött. De volt valami, valami különös abban a kis darab papírban. Megfogalmazhatatlan másság.
- Khm, hát akkor én indulok is dolgomra – jelentette be Joseph.
- Hogyne, persze. Jöjjön, Madame! Mi is készülődjünk.
- Igenis, Monsieur – zökkent ki gondolataiból Antoinette. Az imént a kezében forgatott levélkét gondosan elhelyezte az asztalon. Nincs más hátra, mint előre – gondolta. A mai naptól fogva minden más lesz.

Description
Előszó

Fény, sötét. Fent és lent. Nappal és éjszaka... Örökös ellentétek. De mégis, együtt jelentik a tökéletes harmóniát.
Tűnhet tündérmesének, legendának, egyszerű históriának az, amit most papírra vetek. Írhatnék magamról is, de hát kit érdekelne egy unalmas párizsi lány mindennapi élete. Inkább egy olyan történetet mondok el, ami - habár érint engem - nekem is még csak most lett ismeretes. Voltak már régebben is hozzá kapcsolódó események, de az igazi történés csak 26 évvel ezelőtt, 1881 januárjában indult útjára.
Elbeszélésemben sokak visszaemlékezése és naplójegyzete segít.

Hallgassák hát figyelemmel, hogyan lett szerelmes a csalogány egy rózsába!

Első fejezet
Egy ismeretlen ismerős
Csöndesen fújdogált a koraesti szél Párizs utcáin, felkavarva a város porát. A lemenőben lévő nap arany, bíbor és mályva színben játszott a szürkés égen és a házak ablakán. Az operaház irodájában egy férfi iszogatta remegő poharából azt a pár korty brandy-t, ami még nem a bordó kárpiton kötött ki. Egyre csak meredt ki az ablakon, monoton módon mormogva egy kérdést: Késnek, késnek... Hol késnek már? Egy kopogás, a pohár darabokra törik.  Második koppanás, egy fájdalmas kiáltás hallatszik. Még egy kopp, és az ajtóban egy hölgy alakja jelent meg:
- Hivatott, Poligny úr. De ha zavarok, akkor… Igazgató úr, hiszen magának vérzik a keze!
-Ó, ugyan… semmiség. Mindjárt eláll. jöjjön csak beljebb, Madame Giry, beszédem van önnel!
- Ha a tánckarral van a gond, az nem az én hibám. Az a sok rakoncátlan újonc…
Madame Giry - vagy ahogyan én megismertem, Giry mama - a Párizsi Operaház balettkarát vezette. Szigorú, kemény tanár, tud fegyelmet tartani, minden tanítványa egy-egy csillag a balett-történelmében. No igaz, ezzel talán túlzok, de kétség kívül jó munkát végzett. Bár több időm lett volna a megismerésére…
- Ugyan, de hogy! Semmi gond nincs a táncosokkal! Másfajta szolgálataira gondoltam… Tudja, most hogy új lesz az igazgatóság, kelleni fog nekik némi segítség.
- Igazán? – vonta fel a szemöldökét- Ezzel most Ő rá célzott, ugye?
A hölgy engedély kérően rátekintett felettesére, s mikor az bólintott, bereteszelte a tölgyfaajtót. Odasétált a férfi mellé, majd egy vele szemben lévő gesztenyebarna, bőrhuzatos fotelben helyet foglalt.  Fáradtság teljesen sóhajtott:
- Már előre érzem, hogy az új kollegák bolondnak fognak tartani. Mindkettőnket.
- Ez igaz… De végtére is, okuk az lehet bőven rá. Gondoljon csak bele! Nap mint nap jönnek a levelek, megmagyarázhatatlanul, egy ismeretlen személytől…
- Miféle idegenről beszél maga? – csattant föl a madame – Hát ön szerint, egy ismeretlentől kapunk utasításokat? Nem! Ismerjük, még ha nem is személyesen. Hol lenne az opera a tanácsai nélkül?  Mindnyájunknál műveltebb, sokkalta ismeretesebb a zenében, mint bármelyik énekesünk. Igenis ismerjük, még akkor is, ha nem láttuk az arcát.
- Buquet azt mondta, hogy egyszer látta őt. Fent, a kötelek és a díszletek között. Hosszú, fekete köpenyt viselt, halálfeje volt – motyogta szórakozottan Edward Poligny a padlót bűvölve.
- Joseph Buquet egy részeges idióta, nem tudja mit beszél! – fakadt ki az asszony. – Csak a balettos kislányaimat akarja ezzel az ostoba históriájával riogatni.  Mindent az Ő nyakába aggatnak. És félnek. Ha nyikordul a színpad, ha meglebben a függöny... Rettegnek egy ismeretlen ismerőstől – A madame idegesen tekergette hosszú hajfonatát. Egy kis ideig csendben elmélyedtek gondolataikban. De mégis tele volt feszültséggel a szoba. Valaki figyeli őket.
-Durr, durr, durr! – hallatszott a fal túloldaláról.
- De sürgős valakinek! – ráncolta a homlokát az igazgató – Kérem madame, engedje be, bárki is az!
A hölgy odalépdelt a bejárathoz, s figyelt pár másodpercig. Mintha meg szeretne hallani valamit. Bólintott egy aprót, majd kirántotta az ajtót. A túloldalról pedig behuppant egy férfi a nő lába elé.
- Ó, Joseph! Minő meglepetés! - leplezetlen élvezettel gúnyolódott a kötélmesteren. - Felöntöttünk a garatra ismételten, nem de?
- Eh, ugyan madame – nyögte, miközben feltápászkodott – Maga akármilyen jó balett tanár, a humorán bőven van mit csiszolni. De hagy ne most keljen önnek leckéket adnom – és vetett rá egy lenéző pillantást.
- Az égszerelmére, intézzék a nézeteltéréseiket majd később! Buquet, könyörögve kérem, mondja már, mi volt ily sürgős? - Igazgató úr, Monsieur Firmin és Monsieur André hintója befutott – jelentette be, és egy kifigurázott meghajlással kisebb gáncsot vetett kolleganőjének.
- Mit képzel… - sziszegte. De Poligny mindezt észre sem vette.
- Ó, végre! Ez remek, remek! Joseph, mit ácsorog még itt? Induljon, de sürgősen, menjen egyenesen a próbára, erősítse a köteleket, jelentse az érkezésüket a színészeknek… Ne, várjon! Inkább magam szeretném őket bejelenteni. Ó, adja az ég, hogy sikerüljön ez az estély – a férfi teljesen felvillanyozódott, lassan már inkább csak maga elé beszélt, s nem a beosztottjaihoz intézte szavait.
A kötélmester egy ,,Igenis, Munsieeur"-t hadarva el is indult volna, hogy teljesítse a kérést, ha meg nem akad a szeme valamin. Egy apró papiros, rajta koponyát formáló, vérvörös pecséttel hevert az íróasztalon, amely egy pár pillanattal előbb még üres volt. Ezt Giry asszony is észrevette.
- Munsieur - szólt, szemét le nem véve a levélről -, úgy hiszem, postánk van.
A mosoly ráfagyott az uraság arcára: - Hogyan? Egy újabb…?
A hölgy lassan bólogatott, miközben nézegette a különös küldeményt. Ismerős volt neki, nagyon is ismerős. Akárcsak a feladója. Sejtette is, mi állhat benne. Még sem merte kinyitni. Igaz, illetlenség is lett volna, hiszen nem neki jött. De volt valami, valami különös abban a kis darab papírban. Megfogalmazhatatlan másság.
- Khm, hát akkor én indulok is dolgomra – jelentette be Joseph.
- Hogyne, persze. Jöjjön, Madame! Mi is készülődjünk.
- Igenis, Monsieur – zökkent ki gondolataiból Antoinette. Az imént a kezében forgatott levélkét gondosan elhelyezte az asztalon. Nincs más hátra, mint előre – gondolta. A mai naptól fogva minden más lesz.